Szerelmi bájolgás… a szeretetben…

(3 soros-zárttükrös csokor)
Főleg, ha te vagy a legcsodálatosabb, ő meg eszét veszt, mint legmámorosabb,
Érzi is, hogy majdcsak megkap már téged, szereti a lényed, lelked… vágyódosabb…
Főleg, ha te vagy a legcsodálatosabb, ő meg eszét veszt, mint legmámorosabb.

Ő a hevenyedében is érzi, hogy talán jól meg is halna érted,
Szívedet és a lelkedet is szereti, meg az eszed, mind teérted…
Ő a hevenyedében is érzi, hogy talán jól meg is halna érted.

Tudd, hogy lelkedet vágyja... szádat s annak bal sarkába csókot adna, ha lehetne,
Ha tovább is húzod az idegeit, majd jól-szerettel elkap… az eszemente…
Tudd, hogy lelkedet vágyja... szádat s annak bal sarkába csókot adna, ha lehetne.

Néz téged, kiles, amikor te nem is látod, hogy te vagy a legcsodálatosabb,
Ilykor’ mentesül józan eszétől s ezen kész állapotban a legmámorosabb!
Néz téged, kiles, amikor te nem is látod, hogy te vagy a legcsodálatosabb.

Régebben még nagyon is, határozott is volt, de neked most is vitéz-délceg!
Boldogságot veled kergeti, mint a kandúrotok kismadarat… nem félszeg...
Régebben még nagyon is, határozott is volt, de neked most is vitéz-délceg!

Ő most már biztos, hogy lett már a középkori(ú) lovagod,
Tedd meg, nagyon is szeresd vissza, ha lehet, ha nincs más dolgod…
Ő most már biztos, hogy lett már a középkori(ú) lovagod.
**

Nőd szeret

(senrjon csokorban)
Csodálom szíved lelked,
Benned minden tiszta és nemes.
Öröm vagy nekem.

Múltban, most és jövőben,
Ugyanúgy szeretlek szívemben.
Örökkön örök.

Okos vagy, tetszik nekem,
Féleszűt nő nem tűr szívében.
Másfél ész nyerő.

Humorod szívem éke,
Nélküled bú ülne a létre.
Mosolyod kincsem.

Szemüvegemben látom,
Csak te vagy benne a világom.
Mindenhol te vagy.

Mondod: meghalnál értem,
Én inkább élni kérlek értem.
Szeretlek nagyon!

Vecsés, 2025. július 17. – Siófok, 2025. augusztus 13. -Kustra Ferenc József- írtuk 2 szerzősnek. A második blokkot Gránicz Éva írta.

Századokat átélt
Odvas fának kérge
Porladozva málik,
Falja idő férge.

Aszalt már a vidék,
Fojtja ember mérge,
Földanyánknak szennyes
Minden cseppben vére.

Csak sóhajtás fakad,
Feketéllik ármány,
Minden égtáj alatt
Tört remények árnyán.

A sok irány kétes,
Csak ne legyen véges...

Múltidéző vásár napon
Kisütött a Nap is nagyon.
Dalos kedvű táncos lábak
A színpadon karikáznak.

Száll az illat, szól a zene,
Rikkantgatják: jöjjön, vegye,
Finomsággal teljen begye,
Jókedvűen itt a helye.

Zsongó nép a tér közepén,
Áruval telt standok mentén.
Hangulat és mosoly szárnyal,
Vidám nóta zengő árral.

Játszó parkban gyermek zsivaj,
Boldogságuk itt most szilaj.
Hullámvasút, nagy körhinta,
Gondtalanság kicsi titka.

Bőg a duda, szól a nóta,
Táncol öreg, ifjú róla.
Lép a csizma, perdül szoknya,
Nincsen bánat – tova folyt ma.

Itt az idő gyorsan vágtat,
Portéka, pénz gazdát válthat.
Gyorsan közelg a nap vége,
Haza ballag vásár népe.

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.