Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen
csak úgy magam, ha nincsen öszvérem.

Felnőnek mellettem az út menti fák,
lombernyőjük lassan árnyékot ád`,
s barna fürtöm ezüstbe vegyül,
mint parányi csillag: ott legfelül.

Nap és a hold, víz és a föld,
tavasz a virággal, tél meg az imákkal,
ég a kékkel, az örök mindenséggel,
letérdelek utam végén - dicsőséggel!

Csak egyszer még, az idő végén,
szeretni úgy... szív mélyén.
Nem játékból, nem szokás szerint,
hanem úgy, hogy a lelkem is megpihen itt.

Az idő megy-, mikor nincs vége... Közben vágy a szív mélyébe.
Lélekút is fogy, pihenni kéne, nem lesz itt szokás, semmiféle.
*
Voltak már szavak, ígéretek,
és mind mögött üres tekintetek.
Mosoly, mi csak dísz volt az arcon,
és én újra hittem, - bíztam vakon.

Ígérgető szavak? Ezzel vannak tele szénapadlások... birkácskának.
Mosoly kiváltója vak bizalom, itt nem jó... csak az igaz bizalom.
*
Adtam magam, egész, tiszta szívvel,
de senki sem látott igaz tekintettel.
Volt, ki szeretett szépen szavakban,
de nem maradt ott, fájó bajomban.

Bizalmad nagyszerű... és hogy tiszta szívvel? Szép szavak, fájós reménységek?
Segítek majd fájós bajodban, összeakadó lesz mély tekintetünk, szívjóságban.
*
Már nem álmodom nagy csodákról,
sem forró nyarakról, sem virágos tavaszról.
Csak egy ölelésről, hol nem kell kételkednem,
egy szempárról, mi tükrözi a lelkem.

Álmodban legyenek még nagy csodák, telek és virágos tavaszkák...
Hozzájutsz még a "csak egy öleléshez" egy szempár lesz a léted...
*
Ez a vágyam, nem nagy, nem is új,
egy társ, ki a szívében hozzám simul.
Ha jönne még, ki tisztán szeretne,
megmutatná, mit jelent az: egyszer, de örökre.

Erős lesz még a vágyad, aki szeretve jön, így lesz még társ...
Lesz még simulás, létedben van, lesz még ki szer... és végtelenbe...


Siófok, 2025. május 15. ? Vecsés, 2025. május 16. -Gránicz Éva- írtam: a bokorrímeseket! A leoninusokat szerző-, és poétatársam Kustra Ferenc József írta.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

Augusztus van... nyár lassan búcsút int,
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.

Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.

Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.

Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.

Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.

Siófok, 2025. augusztus 3.