Érintés, érints meg,
érints meg még egyszer.
Érezzem érintésed varázsát,
érints meg, hogy érezzelek.

Érezzelek megint úgy, mint akkor,
érintésed maga a varázs volt.
Érints, érints, hogy érinthesselek,
érinteni szeretnélek, hogy érezd.

Érezd azt a varázslatos érintést,
varázslatos érintés volt akkor.
Vártam és várom és vártuk,
várni fogunk valahol, valamikor.

Valóban ott leszünk szerelmem,
szeretni szeretném, szívedet.
Szerelmes szívemmel szerelmesen,
szerelmed szerelmemmel szenvedélyesen.

Érintésed elvarázsolta szívem,
szívem eggyé vált a tiéddel.
Szívem szívednek szíve lett,
mi úgy dobogott kedvesem.

Lángra gyújtottad szívemet,
szívemben ez a láng el nem veszhet.
Mert szíved úgy táplál, mint a fény,
melegen tart, táplál, ölelő öröklét.

Ölel, mint a földet a nap,
fénye átjárja minden nap.
Mi ettől mindig erősebb lesz,
erősebb mindig érted kedves.

Erősebb, bárminél, hisz a nap fénye,
élteti-e földet, új erőt adva megfáradt lelkemnek.
Ilyenkor a nap újra magához ölel sugaraival,
hát így élteti a nap sugara a földet,
ahogy te az én lelkemet.

Drága kincs vagy te, s szívemnek minden dobbanása,
a perctől amikor megtudtam, engem választottál Édesanyádnak.

Amíg szívem alatt hordtalak, ott is óvtalak, védtelek, s becézgettelek téged.
S mindennél jobban vártam jöttödet, szerethesselek amíg csak élek.

Amikor megszülettél elállt a szavam,
olyan voltál mint egy Angyalka.
Fent mosolyogtak az Angyalok,
s súgták mily csodaszép kisbaba.

A perc minden álomnál is szebb volt,
amikor először karomba vettelek.
Sok puszival, s öröm könnyekkel mondhattam, hogy mennyire szeretlek.

Azok a drága kis kezek, azok az ölelő karok, bearanyozták életem.
S a legboldogabb emberré tettél, szívem, lelkem örül hogy te létezel.

Oly sokat becéztelek, pusziltalak, öleltelek, de sokszor virrasztottunk át éjjeket.
Amíg ekkora lettél, s ilyen gyönyörű, talpraesett, fiatal nővé értél életem.

Köszönöm a drága Jó Istennek, hogy vagy,
hogy én lehetek az édesanyád.
S ígérem amíg csak élek, s a síron túl is szeretlek, s vigyázok mindig rád.

Kívánok neked Nagyon Boldog Születésnapot kislányom, s minden szépet te drága.
Ez a te napod én ilyenkor elérzékenyülök, mert
ma született életem csodája.

(21 gramm epigramma)

Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.

Pest-Buda, 2016. február 28.

Az idő felettem őrködött,
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.

Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.

Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.

Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.

Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.

Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.

Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.

Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.

Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.

Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.

Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.

Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.