Hétköznapi pszichológia…

Ha boldog nyugalomra vágysz, mi nem örök,
S a pillanat boldogsága van csak, mi nem örök,
Akkor mielőbb változtass az életeden, mi nem örök.

Ha nem elégszel boldogságával, mi jut neked,
Pedig minden van és meg is van neked,
Akkor téged, a jó, a szép és minden feled...

Ha a lelki felemelkedés vigaszára van szükséged
És ha a pillanat boldogsága emel fel téged,
Akkor ezt csak élvezd, így emeld fel éned!

Ha ki akarsz törni, mert zűrzavaros az életed
És ha a pillanat boldogsága segít ebben neked,
Akkor életen át tedd… és magasztosul éned!

Vecsés, 2013. április 29. – Kustra Ferenc József

Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.

Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.

Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.

Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.

Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.

Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.

Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.

Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.

Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.

Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Hallod ezt a furcsa hangot?
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.

Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.

Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.

Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.

Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.

E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.

Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…

Budatétény 2025.12.02.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Éjfekete tollú árnyék, város felett suhan át,
kúszik csendben tetők között, éjféltájban egy madár,
füstöt, kormot ont a kémény, szénszagú az ég-perem,
riadt szempár fel-fel villan, s fújtat reá vészesen.
Köd szitál a hideg utcán, gázlámpából gyenge fény,
macskaköves útperemén holtan fekszik a remény.

Gyászos az éj, dögszaga jár, város felett egyre száll,
rekedt hangján riogatón, éjféltájban egy madár.
Sötét ablak, fénye nincsen, bent lüktet a fájdalom,
síri csendben osonva el, alatta a szánalom.
Felül gyászos sötét éjben, házgerincek peremén,
lelket visz el titkot rejtve, csőrében a vakremény.