Nem telik el nap, hogy ne gondoljak reád, bizakodva
várlak minden éjszakán.
Mikor eljön az este, s elhalkul az élet, a lelkem
fájdalmasan ordít érted.
Összetört szívem semmi sem gyógyítja, ha feltörnek az
emlékek, nincs mi megnyugvásra bírja.
Megannyi mesés emlék, csak ez maradt belőled, sajog
a lelkem mert távol vagy már tőlem.

Ma szürke esős fellegekkel
kezdődött a nap
s nem jött tőled semmi
messze vagy
mégcsak képen láttalak
mégis
szeretnélek téged szeretni

igaz
nem is találkoztunk még
nem éreztem még az illatod
még nem vártalak
soha egy forró nyári vagy
meleg őszi alkonyon
nem találkozott még
a tekintetünk

nem érintett még meg
a kezed
nem is ismersz még
nem is tudod hogy milyen vagyok
s ha átölelsz
s te telt asszonykarjaid között
milyen leszek

szóval el sem mondhattam még
hogy hogyan szeretnélek
nem is tudod hogy
rőt lángjaim úgy lobognak
hogy
a gyönyörűségben
elégetnének

belém vésődtél már
egy érintésként bennem vagy
bennem van a képed
s várlak akkor is ha hiába várlak
mert
már áhítat vagy bennem és buja
igézet
akit száz csókommal csókolnák
s száz karommal ölelnélek

Joie De Vivre Chopin

Egy ló
fehér csikkal a homlokán
száguld feléd
a hangokon

és én is
aki teérted ágaskodom
vágtatok
szügyig a vízbe
lehet pocsolya
lehet tenger
csak a tekinteted
keresem

felemelt fejjel
büszkén
sugárzó tekintetemmel
szemeid tüzét
keresem

a kék szitakötőket
hogy repüljenek
hozzám
szerelmesen
vagy csak vágyakozva

kezemben
lázrózsáimmal
várlak
felöltözve
talpig vágyban
s álmodozva

kitakart
forró lüktető
vágyamat
viszem neked

csodáid előtt
örökkön örökké
térdrehullva
mint a ló Chopen
hangjain
fehér csikkal a homlokon

teérted vágtatok
mindhalálig
szelíd s vad lóként
teérted ágaskodom
mindhalálig

térdrehullva
karjaid s tested gyönyörű
ölelő igájába vonva
a forróságtól dideregve
a forróságodtól vágyakozva

Nem koldulni mentem
hozzád
virágokat hoztam

és
nem alamizsnádra vártam
amikor díszeid előtt
meghajoltam

amikor
képzeletemben
leborultam eléd a földre
hogy lássam
mit érek neked
hogy akarod ?e
fogni s vezetni a kezem

s akarsz-e
s karjaid közé befogadni
engem

nem akartál

nem írtál,bár nem tagadtál,
nem is vártál
szende szőkeséged
egy szűzi asszony bája

kék szemed mélyén
azonban párduc
lapul
aki a ragadozó ugrást
várja

kár hogy nem engem vársz

virágaimból
nem küldök neked többet
nem várlak többé
nem kereslek
nem ábrándozok rólad
s többé nem vágyom
a te érintésed

Már nem várok, nem kérek tőled
semmit
felejtsd el, hogy én voltam az aki
téged akart
szeretni

Nem tudsz eltagadni
árnyékként követlek
megvert megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat
lábad ívét
csípőd hajlatát
a vállad
s hiába tagadsz meg, s hiába szorítod
vékony vonallá
a szádat
bőrödön átütnek
rám a vágyak
s várva téged visszavárlak
és éjszakáimon
visszatérsz te kínommá
vágyammá felépítve

ÉBENFA ÉS MÁRVÁNY

s újra látlak
látom a csodákat
zuhog az igézet kitakart
testemmel
virrasztok érted
kitakart
idegekkel
nincsen előled menedékem
szavak
mondod szavak
de nem érted meg ha hallgatok
és nincs hitem a hallgatás erejében

az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
nem vagy itt
s én szüntelen
vágyódom utánad