Idő 
Értékelés 
Értékelés Az öregség kerítése…
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Ő volt nekem, Dobay Joci bácsi.
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Esti harangszó,
Utolsó szívdobbanás.
Lélek-út mennybe!
Könnyet ontó alkonyat,
Duplázza a fájdalmat!
Derékba tört fák
Között, sors-ok viadal.
Lesúlytó emlék!
Augusztus hava jég,
Létet pecsételt az ég!
Hirtelen rendelt
Behívó, idő-stopp jött.
Halaszthatatlan!
A halálos biztonság,
Egy örökkévalóság!
Dunatőkés, 2024. február 27. íródott: senrjonix trióban, Juhos Ferenc "A derékba tört fák között" c.könyvének előszava nyomán, melyet édesanyja emlékének ajánlott.
Utolsó szívdobbanás.
Lélek-út mennybe!
Könnyet ontó alkonyat,
Duplázza a fájdalmat!
Derékba tört fák
Között, sors-ok viadal.
Lesúlytó emlék!
Augusztus hava jég,
Létet pecsételt az ég!
Hirtelen rendelt
Behívó, idő-stopp jött.
Halaszthatatlan!
A halálos biztonság,
Egy örökkévalóság!
Dunatőkés, 2024. február 27. íródott: senrjonix trióban, Juhos Ferenc "A derékba tört fák között" c.könyvének előszava nyomán, melyet édesanyja emlékének ajánlott.
Magyarságom heveny kínnal éget,
Hordozom, mint dervis titkos vétket.
Őkegyelme a hazugság rám kurjantott:
Tanuld és mondjál Te is, egy nagyon nagyot!
Parancsolta, hogy pór, térdre-porba
Lantodnak nehogy maradjon nyoma…
Szolgám a pénz, a kincs, meg még a szűzies erény,
Becsületem és az életem, minden az enyém!
Fény, a pompa, amit csak nekem adhat a föld,
Minden kicsike cseppet, a serlegembe tölt.
Magyarnak lenni bús ég-vívás, szürke póri sors,
Elindulsz százszor, Te legalább százszor megbotolsz.
A napod viharfelleges, fakó, mint éji hajó,
Ez csak régi gálya, pusztulás tengerén haladó!
Gúnyolhat ármány, sírva mondja meg jövőt a balga jós,
Én maradok a süllyedő gályán, mint utolsó hajós…
Vecsés, 2023. április 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Ölvedi László [1903 – 1931] azonos c. verse átirataként.
Hordozom, mint dervis titkos vétket.
Őkegyelme a hazugság rám kurjantott:
Tanuld és mondjál Te is, egy nagyon nagyot!
Parancsolta, hogy pór, térdre-porba
Lantodnak nehogy maradjon nyoma…
Szolgám a pénz, a kincs, meg még a szűzies erény,
Becsületem és az életem, minden az enyém!
Fény, a pompa, amit csak nekem adhat a föld,
Minden kicsike cseppet, a serlegembe tölt.
Magyarnak lenni bús ég-vívás, szürke póri sors,
Elindulsz százszor, Te legalább százszor megbotolsz.
A napod viharfelleges, fakó, mint éji hajó,
Ez csak régi gálya, pusztulás tengerén haladó!
Gúnyolhat ármány, sírva mondja meg jövőt a balga jós,
Én maradok a süllyedő gályán, mint utolsó hajós…
Vecsés, 2023. április 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Ölvedi László [1903 – 1931] azonos c. verse átirataként.
Magasztos látomások jövendölése
Csak a képzelet szüleménye.
Krónikákra hivatkozott fényes lét
Hirdeti a szakrális készenlét
Dicsőségbe burkolt jövőjét.
Mihaszna megannyi filozofikus eszme-
Már nem jön aranykor az emberre.
Az első megalkotott állam láthatatlan lánca-
Maszkok alá rejtőzött a próféták ránca.
A szabadság bilincsben, a jólét csak álca.
Tán tízezer éve még volt egy-kis élet-béke ,
De a büszke lét az aranykort pusztulásnak ítélte.
Föld-anyánk méhéből megszületett az élet,
De visszaveszi egykoron az Isteni természet,
És az emberi gőgöt önkezével lesújtja a végzet.
Csak apokaliptikus lehet az utolsó Idő,
De nem félhet az ki lelkében, Istenben hívő.
Csak a képzelet szüleménye.
Krónikákra hivatkozott fényes lét
Hirdeti a szakrális készenlét
Dicsőségbe burkolt jövőjét.
Mihaszna megannyi filozofikus eszme-
Már nem jön aranykor az emberre.
Az első megalkotott állam láthatatlan lánca-
Maszkok alá rejtőzött a próféták ránca.
A szabadság bilincsben, a jólét csak álca.
Tán tízezer éve még volt egy-kis élet-béke ,
De a büszke lét az aranykort pusztulásnak ítélte.
Föld-anyánk méhéből megszületett az élet,
De visszaveszi egykoron az Isteni természet,
És az emberi gőgöt önkezével lesújtja a végzet.
Csak apokaliptikus lehet az utolsó Idő,
De nem félhet az ki lelkében, Istenben hívő.
