Zord szél fúj az éjszakában,
Ajtómon zörög az új év szele némaságban.
Szilveszter az év utolsó napnásza,
Mindenki a jobb életet várja.

Most a szív dühe is megenyhül,
Kopott asztalomon a kancsó bor megrezdül.
Feleségem bort önt a bögrébe,
Kihalt, csendes a táj környéke.

A messzeséget elnyeli a köd,
Fájdalmasan az élet felüvölt.
Éjfélt üt az öreg láncos óra,
S a szomszédos tanyán ólálkodik egy róka.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.

Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!

Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Az utolsó unokám, ki még óvodás, cukorbeteg,
Ezt pedig neki sem, szülőknek, ovinak sem egyveleg.
*

(Bokorrímes)
Három éve, amikor beíratták, akkor a vezető ezt megtagadta,
Mivel arra hivatkozott, hogy nincs, ki a gyermeket a szükségkor megszúrja…
Ez pedig oly' kirekesztés volt, hogy anyja polgármesteribe ment panaszra!
*

(Senrjon)
Kérdést röviden, rövid
Telefonnal meg is oldották.
Ez kirekesztés.
*
Három évet lehúzott,
Most meg sajnálja, még maradna.
De már menne is…
*

(10 szavas)
Most már kérdezgeti milyen lesz az iskola…
Ősszel megy oda.

(3 soros-zártükrös)
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már,
Ő tud ezerhatszázig számolni… persze, hogyne már…
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már…

Még a tollat nagyon sután tartja a keze, de én érzem, ennek van veleje,
Mert ez nem probléma, megtanulja, szinte mindenkinek ilyen az iskola eleje…

(Senrjú)
Együtt várjuk az
Őszt… óvodáskor vége!
Élete halad.
*

(Apeva)
Az
Ovi
Ott marad,
Hol helye van…
Gyereknek… isi!

Vecsés, 2021. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában, óvodai ballagásra.