A szeretet mennyit ér,
és az élet mennyit kér?

A misztérium válasza
az utolsó vacsora,

melyben a bor és a kenyér
hagyatékosan test és vér.

Melyben Krisztus tudatta
hogy a borban és kenyérben,

a testében és a vérében,
áldozatát ránk hagyta.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Zord szél fúj az éjszakában,
Ajtómon zörög az új év szele némaságban.
Szilveszter az év utolsó napnásza,
Mindenki a jobb életet várja.

Most a szív dühe is megenyhül,
Kopott asztalomon a kancsó bor megrezdül.
Feleségem bort önt a bögrébe,
Kihalt, csendes a táj környéke.

A messzeséget elnyeli a köd,
Fájdalmasan az élet felüvölt.
Éjfélt üt az öreg láncos óra,
S a szomszédos tanyán ólálkodik egy róka.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.

Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!

Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.