Száraz kórón ücsörög a nyár.
Hűs párával lepett a határ.
Rőtarany lepel simul fákra.
Eljön az ősz, már nemsokára.

Ez a törvény. Így kell, hogy legyen.
Most átadom neki a helyem.
Még utoljára kiált nagyot.
Halihó ősz. Már itt sem vagyok.

Dalversenyt szervezett a tehén.
Hitte, hogy jó a hangja szegény.
Elénekelte a bús dalát,
mit szerinte mindenki imád.

Nem aratott osztatlan sikert,
mert sok biztosítékot kivert.
A vakond volt a zsűritársa.
Vakként jobb volt a fülhallása.

Rögtön meghallotta a nyulat,
hogy az előadón mulat.
Elég hangosan kiabálta,
hogy tehetségtelen a társa.

Nem hallgatom a buta nyulat.
Inkább ások egy jó nagy lyukat.
Alszom egyet ott, aztán jól van.
A föld alatt legalább csend van.

Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.

Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.

Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.

És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.

De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.


Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.

Futballmeccset szervez a cápa.
Egy csapat kell nekünk, még mára.
Összecsapunk még ma a réten,
az őzikékkel pontban délben.

A kapuba beáll a bálna.
Velem lesz tíz megtermett cápa.
Hogy elkerüljünk minden bajt,
A labda az a gömbhal lesz majd.

Na már kész is van a csapatunk.
Így biztos győzelmet aratunk.
Kis probléma van egyenlőre.
Mi hogy megyünk ki a mezőre?

Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.

Övé még ezen kívül bánat, és nyomorúság.
Rég elfelejtette már őt az egész világ.
Mint ősi bálvány, úgy maradt itt egyes-egyedül.
Asztalára étel csak néha-néha, ha kerül.

Már megfakult emlékeiben a sok elmúlt vágy.
Régi szerelmeket sem őriz a rozoga ágy.
Egyetlen öröme csak az, ha van betevője.
Nem lesz senki, ki kiviszi majd a temetőbe.