Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Van annál nagyobb fájdalom,
ha könnyben úszik a két szemed?
S mégis: kiért a könnyed hullik,
nem tudja, mennyire szereted.
Hiába látja, szemeidben
mennyire fényesen ragyog,
nem érdekli, bár lehoznád néki
az égről a legszebb csillagot.
Van annál nagyobb fájdalom,
ha látod, semmibe vesz,
s a könny mit miatta hullatsz,
lelkéig sosem jut el.
Hiába égeti bőröd,
míg arcodon végigcsorog,
sosem tudsz megkönnyülni,
míg szíved ki nem nyitod.
Felejtsd el. Temesd a múltat.
Az már csak álomvilág,
hol lelked viharként tombol,
s nem hallja senki szavát.
Szakíts át minden kis gátat
mely örök rabságba zár,
oly gyorsan suhan az élet.
Szeress. Még száz csoda vár.