Idő 
Értékelés 
Értékelés Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Kivonat az életből…
(3 soros-zárttükrös trió)
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok,
Álom nem valósul… de talán vannak jó pillanatok…
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok.
Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat,
Körül is nézek, végig gondolom, ennyire jut akarat…
Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat.
Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés,
Mikor ez olyan, mint a kukacnak pocsolyában tekergés…
Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés.
(leoninus)
Van, kit ér a bánat és csak morog, majdan ráér… majd sírjában forog.
Lehet, hogy azért morog ő sértetten, mert jobb lenne megszületetlen…
Tudjuk is, hogy élet juj, de nagyon vaskobakos, mondhatjuk, iszonyatos.
Van aztán a -mondják- fanyar mosoly is, ez őszintétlen is, meg csalfa is!
Van, aki sérelme esetén annyira ordít, hogy még kisebb harangot is kondit.
Van, ki örömét úgy éli, hogy sírva nevet, ő egy ideig nem fokozza csendet...
(Senrjú)
Kényszer nevetés,
Nem való jót keresni.
Kínos átélni!
(HIQ)
Rátalál
Valaki jóra?
Átéli?
(Senrjon)
Háborúk, nem is messze,
Ez öröm-gyilkos… egye fene!
Csak a robbanás!
(Sedoka – két katauta.)
Könnyes arc miért?
Bánat, sírást okozza.
Öröm is okozhatja…
Könnyes arc miért?
Végső bánat okozza.
Életút okozhatja.
(Apeva)
A
sírás
Csak megáll,
Abbamarad,
Ha bú nem ural.
(Bokorrímes)
Van ki bánatát úgy éli meg, hogy teliszájjal ordít,
Ha nem hagyja abba, akkor mindenkit bizton megőrjít.
Vecsés, 2023. december 31. – Kustra Ferenc József
(3 soros-zárttükrös trió)
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok,
Álom nem valósul… de talán vannak jó pillanatok…
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok.
Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat,
Körül is nézek, végig gondolom, ennyire jut akarat…
Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat.
Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés,
Mikor ez olyan, mint a kukacnak pocsolyában tekergés…
Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés.
(leoninus)
Van, kit ér a bánat és csak morog, majdan ráér… majd sírjában forog.
Lehet, hogy azért morog ő sértetten, mert jobb lenne megszületetlen…
Tudjuk is, hogy élet juj, de nagyon vaskobakos, mondhatjuk, iszonyatos.
Van aztán a -mondják- fanyar mosoly is, ez őszintétlen is, meg csalfa is!
Van, aki sérelme esetén annyira ordít, hogy még kisebb harangot is kondit.
Van, ki örömét úgy éli, hogy sírva nevet, ő egy ideig nem fokozza csendet...
(Senrjú)
Kényszer nevetés,
Nem való jót keresni.
Kínos átélni!
(HIQ)
Rátalál
Valaki jóra?
Átéli?
(Senrjon)
Háborúk, nem is messze,
Ez öröm-gyilkos… egye fene!
Csak a robbanás!
(Sedoka – két katauta.)
Könnyes arc miért?
Bánat, sírást okozza.
Öröm is okozhatja…
Könnyes arc miért?
Végső bánat okozza.
Életút okozhatja.
(Apeva)
A
sírás
Csak megáll,
Abbamarad,
Ha bú nem ural.
(Bokorrímes)
Van ki bánatát úgy éli meg, hogy teliszájjal ordít,
Ha nem hagyja abba, akkor mindenkit bizton megőrjít.
Vecsés, 2023. december 31. – Kustra Ferenc József
Mi az a létező valami,
Aminek a neve a semmi?
Van-e semmi? Ha van, az a nem… semmi.
Ha nincs, akkor meg mi az ami semmi?
Ha már a vágyad, üldözi a semmid,
Akkor úton vagy, hogy legyen valamid.
Ha szegény vagy és nincsen semmid,
Akkor a vagyonod a semmid.
Ha semmid nincsen, nálad úr a hiány,
És fölöttébb nagy az egyensúlyhiány.
Semmivel nem lehetsz úr a portádon,
Csak kieshetsz a korhadt fakorláton.
A semmiddel, Te nem jutsz messzire,
Hiába szeretnéd, bármennyire.
Ha már felfogtad, létezik a semmid,
Akkor tudd, hol is keresd a valamid.
Ha már tudod, hogy hol keresd a valamit,
Akkor menj az úton, hagyd veszni a semmit.
Ha gazdagon értékeled a valamit,
Akkor nagyon vigyázz! Ne gyűjtsd be a semmit!
Ha már van vágyad, és üldözi… semmid,
Akkor úton vagy… majd lészen valamid.
Mindig volt, talán van és lesz is valamid,
Bizony akkor is, amikor nincsen semmid...
Vecsés, 2013. szeptember 22. – Kustra Ferenc József- Tóth Sarolta:” Van semmi is” c. verse ihletésével.
Aminek a neve a semmi?
Van-e semmi? Ha van, az a nem… semmi.
Ha nincs, akkor meg mi az ami semmi?
Ha már a vágyad, üldözi a semmid,
Akkor úton vagy, hogy legyen valamid.
Ha szegény vagy és nincsen semmid,
Akkor a vagyonod a semmid.
Ha semmid nincsen, nálad úr a hiány,
És fölöttébb nagy az egyensúlyhiány.
Semmivel nem lehetsz úr a portádon,
Csak kieshetsz a korhadt fakorláton.
A semmiddel, Te nem jutsz messzire,
Hiába szeretnéd, bármennyire.
Ha már felfogtad, létezik a semmid,
Akkor tudd, hol is keresd a valamid.
Ha már tudod, hogy hol keresd a valamit,
Akkor menj az úton, hagyd veszni a semmit.
Ha gazdagon értékeled a valamit,
Akkor nagyon vigyázz! Ne gyűjtsd be a semmit!
Ha már van vágyad, és üldözi… semmid,
Akkor úton vagy… majd lészen valamid.
Mindig volt, talán van és lesz is valamid,
Bizony akkor is, amikor nincsen semmid...
Vecsés, 2013. szeptember 22. – Kustra Ferenc József- Tóth Sarolta:” Van semmi is” c. verse ihletésével.
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Mosolyom rég lelohasztva
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja két marok.
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszer árak nekem nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények:
Én még írok, olvasok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Kibírom míg meghalok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Emlékeimben, kis hazámban:
Pick szalámit is zabáltam;
Zsebre-vágtak a nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Pest-Buda 2015-2024.
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja két marok.
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszer árak nekem nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények:
Én még írok, olvasok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Kibírom míg meghalok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Emlékeimben, kis hazámban:
Pick szalámit is zabáltam;
Zsebre-vágtak a nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Pest-Buda 2015-2024.
