Megjön a tél, de vajon minek ?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Persze tudom én mit mondanál,
hogy nem lesz annyi káros bogár.
Nem értem azt a társaságot
miért nem vesznek fel nagykabátot?

Ha már annyira kártékonyak,
segíthet rajtunk egy kis konyak.
Hát az tuti elvinné őket,
nekem sem kéne fázni többet.

Nem is oly rég néked szedtem
Nem is oly rég néked szedtem kinn a réten minden szál virágot,
felcsillanó két szemedben láttam én a földi boldogságot.
Te voltál az ébredésem, tehozzád fűz minden egyes álmom,
nincs olyan, mit meg ne tennék, amikor a mosolyodat látom.

Meleg nyárra hosszú tél jött, elhervadtak már a szép virágok,
te is olyan messze tűntél, kergetve az illó délibábot.
Százezernyi édes emlék, tudom jól, hogy te is épp úgy bánod,
mikor néha lehunyt szemmel halvány arcom magad előtt látod.

Vége lett a hosszú télnek, újra nyílik virág a határon,
énbennem is újra ébred minden egyes féltve őrzött álom.
Ma is épp úgy visszavárlak, tehozzád száll minden sóhajtásom,
nem tudok már mást szeretni rajtad kívül ezen a világon.

Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.

Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.

Elnyomó ölelésben élni
sohasem tudott e büszke nép.
Gyáva a süllyesztőben végzi,
lebegett felette a jövő kép.

Ifjak serege erőt merít
szeretett haza sóhajából.
Szívet hazaszeretet hevít,
nem hajol meg gyávaságból,

Döngő léptű idegen sereg
tapossa hazánk dús földjeit.
Szemben velük hazafi tömeg
vívja élet – halál harcait.

Ha összefog az egész ország,
hazaszeretet húz rá vértet.
Megtanulja az egész világ,
nem igázhatja le e népet.

Magyar vagyok, már azért is, mert régen… ide születtem.
Magyarul beszélek, anyám tanított… ez anyanyelvem.
Magyarul tanultam imádkozni és az iskolában!
Mindig magyar gondolataim fogantak a hazámban!

A magyarokat és hazánkat áldja meg az Isten,
És tudjátok csak meg… magyarságnak még vége nincsen!

Van a nagyon csúnya világnak sokkal nagyobb gazdagsága,
És elcsábít sokakat az idegen, más nyelvű országba.
Aki magyar, az ottan nem tud magyar lenni!
A hazát, ott nem pótolja semmi! És senki!

Magyarként ide születtem, hatvanhét évesen az maradok,
A hazámért éltem, és ha kívánja, akkor érte itt... halok!

Vecsés, 2015. június 4. - Kustra Ferenc József