Mama szeretsz e akkor is engem,
mikor egy kicsit morcos vagyok,
s dacolok véled, ha nem az van mindig,
amit hirtelen én akarok?

Mama szeretsz e akkor is engem,
amikor kicsit rosszabb vagyok,
s összekenem a szép, új ruhámat,
vagy sáros tócsában tapicskolok?


Mama tudod, én mindig szeretlek,
akkor is, mikor durcás vagyok,
csak kicsi szívem nem érti még meg,
hogy értem van minden, s szeretsz nagyon.


Igen kicsim! Én nagyon szeretlek!
Te vagy a csillag, mely nékem ragyog,
s nincs más boldogabb ember a földön,
mint én, mikor végre veled vagyok.


Gyöngül a karom. Múlik az élet,
de míg csak élek, imádkozom,
kérem az istent, őrizzen téged,
s ez lesz az utolsó gondolatom.

Leszek még álmaidban éjjel
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.


Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.

Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.

Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.

Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.

Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.

Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.

Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.

Egy kicsit több
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.

Szép szemeit látván, azon gondolkodám,
Hogy eme leány szívét, nagyon elrabolnám.
Hogy lehet még szingli egy ilyen leányzó?
Számomra e rejtély, továbbra is megrázó.

Mikor szemeibe nézek, nem tudom ki vagyok,
Csak annyit látok, hogy körbeveszik csillagok.
Szebben ragyog nékem, mint a nap az égen,
Próbálom felfogni, hogy nézhet ily szépen.

Csak mosolyogni fogok, ha egyszer majd rájövök,
Nem állít meg engem se ember, se háztömbök.
Akadályt én akkor, már nem fogok ismerni,
Belém fog szeretni, egy kis madár csicsergi.

Honnan jött a madár? Sajnos azt nem tudom.
De itt hagyott egy cetlit, amitől megnyugszom.
A cetlin csak annyi áll, hogy ő lesz az én párom,
A napot, mikor beteljesül, már alig várom.

Hiszek a madárnak és szívből remélem,
Hogy ő nála egyszer lesz nekem esélyem.
Bevallom most neki, hogy belé szerettem,
A többi lány fűzését mától már felejtem.

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.