Bámultam ki az ablakon,
Szemem vakította a fény,
Mi lesz ha megfordulok, vajon?
Dermesztő, sötét, ocsmány lény.

A tükörből tekint vissza rám,
Elbitorolta arcomat magának,
Önnön undok, mocsok fajtám,
Vége van életem javának.

Az úton pedig csak mennek
Mintha mit sem érne semmi.
Kocsik, biciklik, emberek
Már ennyi embernek lenni.

Hiánytermék lett az élet,
Végül ez is elhalványult,
Néhány belátja, hogy téved,
S a végtelenbe tova száguld.

Leromboltad, amit tudtál,
Romokon lépkedve tapsolsz,
Régen karjaim közt voltál.
Saját véred ellen volnál?

Te, ki magad ellen vagy,
Te, ki mindent tönkretettél,
Te, ki fajtád ellen fogad,
Te, ki mindent rosszul szemlél.

Én, ki magam ellen vagyok,
Én, ki mindent tönkre tesz,
Én, ki fajtám ellen adok,
Én, ki minden jót elvesz.

Végül nem vagyok én se más
Épp az vagyok, ami te
Valamelyest ez megnyugvás
Önnön elmém őrülete.

Ha van miért még élnem,
Letakarlak egy lepellel.
A tükör mögött figyelsz ébren,
S küzdök a belső sebekkel.

Télikertben
mellettem kiterített vadkan bőre
karma matt tompa már nem éles
levedlett szőrcsomók szanaszéjjel
testéből elillant a kilőtt lélek
így múlik el a világ dicsősége
itt fekszik szánalmasan
kiterítve száraz bőrrel szelíden
tovább már dúvadként sem vadul
kiszolgáltatott prédává lapult
fekszik haszontalan porfogóként
nyiroktalanul

de kint a hajnali nyirok az úr
pókhálókon gyöngysort mintáz
faágakra aggat árnyakat színeket
szemfényvesztő nyár végi intarziát

rejtve van a lopakodó
ősz a haragos zöldben
tölgyfák vigyázzák a határt félkörben
ásító szájként nyílik a búzavirágszirom
s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok

levélálca mögé bújt madarak hangszála
kettémetszve torkukban megalvadt az ének
kerítésoszlopon kereszt
és csurgatott vér festéke
előtte kőtojás benne kőmagzat szorong
csőrével héjat nem repeszt
abortált bezápult élete

a fának támasztott fakó székben
nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly
helyett mintha maga az ördög volna
fekete kóbor macska ül
alig mozog benne
a teremtőtől kölcsönzött lélek
fázik vedlik csapzott éhes
szőrén az erdő nyála csillog
hidegen a nyirok a nyirok a nyirok

és mint fúvócsőből
kilőtt mérgezett nyílvessző
átfut rajtam egy végzetes gondolat
mi lesz ha nem jön el értem a holnap
ha a halál az életből kilakoltat
s a kuvik torkában megalvadt ének
felenged és kioldódik bennem a méreg
nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe
s mint kőmagzatot kőtojása őriz
feltámadásig feltörhetetlen börtönében
a küszöbön az ördög
kóbor macskája lesz a porkoláb
csörgeti majd kulcscsomóját
börtönfolyosómon cellámtól cellámig
dorombolva botorkál púposan sántán
mímelve kenyéradógazdáját a sátánt
a keresztre vér festéke fröccsen majd
a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz
csak a porlepedő ropog majd alattam
finom por lesz rajtam majdan a paplan
s miután kiürül belőlem a nyirok
olyan leszek mint ez a vadkan
fekszem haszontalan porfogóként
pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul
kiterített száraz bőrrel
mint akit nem a halál
mint akit az élet ölt meg

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!

Még karjaiddal melegen átöleltél engem.
Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,
Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.
Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,
Addig volt jó nékem...

Még esténként hallhattam altatódalodat,
Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,
Még imáidban is az Istent kérted értem,
Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,
Addig volt jó nékem...

Még karácsony napján kalácsod ehettem,
Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,
Még hazavártalak mindenhonnan téged,
Még az élet vidám napokat hozott nékem,
Addig volt jó nékem...

Még Anyák napján, neked virágot vihettem,
Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,
Még szemeidből derű és egészség sugárzott,
Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,
Addig volt jó nékem...

Még zengő muzsikaszó felvidított engem,
Még hangjától nem folyt könny szememben,
Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,
Még halálod tőlem örökre el nem választott,
Addig volt jó életem...

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.