Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Egy régi kép, egy régi álom
amely előtör hirtelen,
felszakít minden régi álmot,
melyet feledni vágyol szüntelen.

Csapongva szárnyal lelked mélyén
akár a dühöngő szelek,
s újult erővel tör fel benned,
ami már régen elveszett.

Adj ki magadból mindent, mi éget!
Ne tartson vissza semmi sem!
Nem szabad többé visszanézned,
csak sebeid téped fel szüntelen!

Dobj ki mindent, mi hozzáláncolt!
S újult erővel menj tovább,
azon az úton mit kitapostál
hisz neked is nyílik még virág!

Ki egyszer elárult ne engedd vissza!
Hiába próbálsz megbocsájtani,
hiába próbálod nem tudod feledni
nem tudod törölni az emlékeid.

Ki egyszer elárult százszor is elfog!
Hiába ígér néked kincseket!
Hiába kapsz tőle égő,piros rózsát
tövise véresre szúrja a kezed.

Hiába próbálsz újra hinni néki
az örökös kétely mindig benned él,
hisz a széttört vázát is hiába ragasztod,
szilánkot hagy az összetört cserép.

Ne menj hát vissza a múltba!
Töröld le hulló könnyedet,
s várj,míg a kihullott könnyed
meggyógyítja a szívedet!

Valami elsuhant a szélben
akár egy múló pillanat,
próbáltam lágyan visszafogni
de némán, hirtelen elsuhant.

Nem láttam belőle semmit
csak arcodnak halvány mosolyát,
s ajkadnak néma suttogását,
mintha azt súgná: menj tovább.

Mintha azt kérné tőlem halkan
ne küzdjek érted ostobán,
ne bánjak semmit mi elmúlt,
s lépjek végre már tovább.

Valami elsuhant a szélben
szerelmed volt az! Semmi más!
Menj csak! Már el is temettem,
légy boldog mással! Menj tovább!

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.