Szép keleti napsugár,
A vadon ébresztője,
Természet éled, ha fényed elér már,
Hegyek fagyos tetejére.

Te vagyon e szülője,
Szép fenyvesek gyöngyszeme,
A fényed, mely ránk talál, szívünk ügye,
Óh, viharok üldözője.

Ha egyedül lennénk itt,
Te ránk ragyogsz fényeddel,
Te vagy éltetőnk, mely sokszor tovább vitt,
Bajtársunk leszel örökre.

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,
aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,
mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,
de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.
Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.
A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.


Korunkban a nyílt leleplezés szabály,
szóval elmondom mint senki bolondja:
Ismerem a misztikust és a hétköznapit,
a józan észt és amit az őrület hagyott.
Így nincs semmi, amit el nem mondhatok
koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.


Forró hangos rímekben írom le életem,
a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,
a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,
aztán görnyedten és tétován tovább megyek.
Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,
koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.
S

Oly békésen pihen a táj,
a hó alatt álomba ringatta magát.
Csend van mindenhol,
Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.
Néhány szív nem pihen mégse.
Szív mi megszakadt ,
Mi békében nem nyughat.
A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.
Ha felnézünk az égre látnak vajon?
Látják a nem szűnő bánatot.
A mérhetetlen hiányukot.
Te ígéretet tettél, hogy élsz,
S kit szeretsz pihenni engedtél.
Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.
Az ő fájdalmával nem törődve.
S elment... egyszer talán magára gondolt .
S nekünk csak fájdalmat hagyott.
Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.
De ki látja mi van mögötte?
Hisz a magány szívének bérlője.
Legyen hát erős mi most törött?
Lehet elengedni ki pihenni akar?
Biztosan tudod mi a válasz?
A szívben van elrejtve
A szeretteink emléke?
Elég ez egy lépésre előre?

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.

Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!