Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.

(HIQ)
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!

Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.

Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!

Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…

Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?

A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?

Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…

Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!