Mit teszel, mondd, ha elkerül az álom,
s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?
Hiába száll fel esdő kiáltásod,
nem hallják, csak a roskatag falak.

Hiába tör fel tested börtönéből
az az eltitkolt, fájó gondolat,
nem hallja senki segélykiáltásod,
és csak felszakadt fájdalom marad.

Tudod, a falak elnyelik a hangot.
Hogy halljam majd, ha bármi bántana?
Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.
Csak a telefonban hallom hangodat.

Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,
nem bánva semmit, ami itt marad,
súlyos láncomat magam tépném széjjel,
hogy ne legyen semmi, ami visszatart.

Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy anyai szívem ne sajogna érted,
s ne venném vállamra minden gondodat,

ha tehetném. De csak ember vagyok én is.
Olyan öreg, és olyan ingatag!
De hozzád fog szólni minden imádságom,
míg szívemben egyetlen dobbanás marad.

Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!

Hétköznapi pszichológia…

A múltba nincsen semmilyen út, a múltból vissza nincsen -várhatjuk- semmilyen út!
Azt tán’ intézik, hogy kiapadt kút adjon vizet, de nincs ott egy csipet víz tünet…
Elsőre igen abszurdnak tűnik, mert káván átnézve napfény nem tükröződik.

Temetőben sem volt soha semmilyen találkozó, halottaink léte maradó!
Persze vizionálom, határokon kéne egy állomás és ott átkiabálás…
Hah! Lehet, hogy véglegesen megbolondultam? Bízok, hogy ennyire tán' nem romlottam…

Ott vannak nagyszüleim, a szüleim, velük kellene találkozni élő hadnak.
Annyira hiányoznak, hogy élem a szenvedésem, ezt elbírni van tehetségem.
Ha legalább kísértetként kicsit visszajönnének, úgy örülnék lehetőségnek…

Ki tudhatja, hogy ki és mikor kerül át, én is igy várom a megváltást…
Megváltóm, ha legalább integetne… de bizony még nincs meg sírom helye.
Már tudom, nincs árva találkozási pont sem… vágyam a lehetetlenem.
*
(HIQ)
Cím kéne,
Találkozáshoz!
Régi vágy.

Erdős út
Ősvényként is jó!
Régi vágy.

Betonút
Nem volna sáros…
Régi vágy.
*
(senrjon)
Krisztusi határoknál
Kellen már egy határállomás…
Ölelkezés nincs!

Temetőben találka,
Nem létezik, Teremtő útján.
Sírokra gyertya…

Úgy tudom, sokak vágya,
Kik a találkozót hajszolnák…
Kövezett út? Jaj!
*
(Tízszavas)
Vágyhatunk mi botor módon,
Ebből mi sem lesz… horkolós álmodón…

Vecsés, 2024. szeptember 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Önbíztató kérdések… hozzád…

Vagyok-e én kovácsmester, ki szívünket egybe kalapálná?
Vagyok-e én mesterkovács, ki a csókunkat kikalapálná?
Vagyok-e én poeta natus, ki szívét adja az íráshoz?
Vagyok-e én poeta doktus, ki eszét adja újdonsághoz?
Vagyok-e én novellaíró, aki ért az ilyen prózaíráshoz?
Vagyok-e én íróember, ki ért a sok aforizma megíráshoz?
Vagyok-e én fölavatott lovag, ki szegényeket is támogat?
Vagyok-e én fölavatott lovag, ki lelkiséget is támogat?
Vagyok-e én, ki majd megy örökön a világmindenségben?
Vagyok-e én tehetség a nyomozói mesterségemben?
Vagyok-e én tehetséges az autóvezetésben?
Vagyok-e én tehetséges a csókod átélésében?

Kérdésem, vagyok-e én neked lelkedből hiányzó?
Kérdésem; vagyok-e én neked bíz’ szeretnivaló?

Vecsés, 2023 július 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.