Idő 
Értékelés 
Értékelés Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.
Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?
Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?
Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.
Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?
Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?
Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!
A háborodott
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…
Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…
Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…
Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…
Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…
Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…
Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…
Leszek még álmaidban éjjel
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.
Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.
Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.
Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.
Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.
Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.
Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.
Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.
Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.
Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.
Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.
Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.
Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.
Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.
Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.
Az élet pofa nélküli fakutya,
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
A tájra, fekete felhőréteg borult,
Ettől még a Nap sugara is lekonyult.
Pár órája, még a Nap sugára zavarta a szemünket,
Ezért még hordani kellett a sötétes napszemüveget.
Most meg már a levegőben van a nagy vihar szele,
De olyan, hogy még el is törhet az esernyőnk nyele.
Ebbe a viharba, bőrig ázhatunk
És nagyon vizes-kócos lesz a hajunk.
Az ősz győzködik, beszél hozzám, én meg csak hallgatom,
Szél, nekem zenél a levéltelen, kopasz ágakon.
Az egyik ágon, két varjú lebzsel.
Mag van a csőrükben, kora reggel.
Az ősz hangja, ahogy szól, zizzen-reccsen... vastag avar
Az árva, de feltámadó szél, még száraz port kavar.
A köd is van már, lassan-lassan felkúszott a sok fára,
Rájuk nehezedik, és eljön az ő ideje, várva
És marad is, míg el nem megy a napnak küldő-szavára.
Fázósan didereg a fák-bokrok oly' meztelen teste,
Őket levetkőztette rohammal a köd tegnap este.
Lombjuk már nincs, bokroknak-fáknak, már onnan, ez nem hull le.
Látom, hogy varjúcsapat repül az alacsony felhők alatt,
Lassan kezd már esni az eső is az elbujt kék ég alatt.
Sok levél, mint levetett gúnya, halomban gyűlik fa alatt.
Ha lány lennék, akkor lehetne hitem is dús keblű,
De azt gondolom, hogy így csak, bánatosan egykedvű.
Tavasz kéne, virulás, napfénysugárból kötegek,
Még tán' azt sem bánnám, ha megjelennének a legyek…
Udvaromban a japán lilaakác lombtalanítva más időkre vár,
Majd jövő tavasszal, aláülök én, ő egyszer csak, maga alatt talál.
Vecsés, 2014, október 11. – Kustra Ferenc József
Ettől még a Nap sugara is lekonyult.
Pár órája, még a Nap sugára zavarta a szemünket,
Ezért még hordani kellett a sötétes napszemüveget.
Most meg már a levegőben van a nagy vihar szele,
De olyan, hogy még el is törhet az esernyőnk nyele.
Ebbe a viharba, bőrig ázhatunk
És nagyon vizes-kócos lesz a hajunk.
Az ősz győzködik, beszél hozzám, én meg csak hallgatom,
Szél, nekem zenél a levéltelen, kopasz ágakon.
Az egyik ágon, két varjú lebzsel.
Mag van a csőrükben, kora reggel.
Az ősz hangja, ahogy szól, zizzen-reccsen... vastag avar
Az árva, de feltámadó szél, még száraz port kavar.
A köd is van már, lassan-lassan felkúszott a sok fára,
Rájuk nehezedik, és eljön az ő ideje, várva
És marad is, míg el nem megy a napnak küldő-szavára.
Fázósan didereg a fák-bokrok oly' meztelen teste,
Őket levetkőztette rohammal a köd tegnap este.
Lombjuk már nincs, bokroknak-fáknak, már onnan, ez nem hull le.
Látom, hogy varjúcsapat repül az alacsony felhők alatt,
Lassan kezd már esni az eső is az elbujt kék ég alatt.
Sok levél, mint levetett gúnya, halomban gyűlik fa alatt.
Ha lány lennék, akkor lehetne hitem is dús keblű,
De azt gondolom, hogy így csak, bánatosan egykedvű.
Tavasz kéne, virulás, napfénysugárból kötegek,
Még tán' azt sem bánnám, ha megjelennének a legyek…
Udvaromban a japán lilaakác lombtalanítva más időkre vár,
Majd jövő tavasszal, aláülök én, ő egyszer csak, maga alatt talál.
Vecsés, 2014, október 11. – Kustra Ferenc József
