Tegnap visszatért
a nyár
ezer ágra sütött újra a nap
világítottak tőle
a háztetók
a kémények s az antetták
a föld fölött az ég alatt
tegnap
kinyílt a reggel
mint egy szép virág
helyetted
langy október ölelgetett
s csak néztem, ahogy csontkarúvá
halnak a fák
ahogy
sárgulnak, pirulnak ,peregnek róluk
a levelek
még nem siratja őket
az ég
még nem esik
én szemed sugarát kerestem
odafönt
a szitakötőket
hogy rám tekints
de ma már
más volt a nap más vagy te is
s más vagyok én is talán
valami eltört bennünk
valami elmúlt
ami nem is volt talán
csak én hittem hogy
neked is nekem is: remény
hogy olyan mint a szomszéd tető
ahol még
fénylik a nap ragyog az ég
de nem
hűvösödni fog fagy is lesz
s meghal majd bennünk
az a lázas kamasz aki tegnap
még élt

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)

Két falevél
az őszt hozó szélben
az élet fájáról lehullva
könnytelen, zörgő avarként
kapaszkodik a múltba.
Tegnap még fönn,
hűs árnyat adva
friss szellők zenéjén
vidáman kacagva
minden élőnek a reményt nyújtva
Ma révedezve.kérdik
- hová lett a nyár?
sodródnak kelletlen
a tölgy, a fűz
a nyár.
Saját fáját vesztve
új talajt keresve
idegen tájakon a két csatangoló
még egy kicsit élni .../akaró
míg/ eljön s hullni kezd a hó .

?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.