Függő ágyban heverészve
Dohányfüstöm száll a szélbe.
Oly kék színű mint az égbolt,
Egy darabja lelkemből volt.

Öreg, kérges nagy fák alatt
Múlatom az időm hanyatt.
Balzsam-árnyék hozzám tapadt,
Fülemüle dalra fakadt.

A nap cammog fáradt este,
Nyugalmamat égre festve.
Lenge felhők, mint tarka rét;
Színesedik bennem a lét.

Lég illata ízes, bodzás;
Enyhít rajtam, ahol rozsdás.
Naplemente pirospozsgás,
Elszenderít madár zsongás.

Rám borul a lombkorona,
Mintha Isten karja óvna...

Rügypattogások,
Madarak csacsogása-
Dalos üdítő.

Langyos fuvallat
Üde illatot repít,
Kikelet szagát.

Virágzó barka,
Folyóknak partja zümmög...
Bogár-csábító.

Pajkos víg szellő
Víz tükrén ringatózik,
Sugarat villant.

Sziromtarkaság
Virít bomló avarban...
Lélek-élesztő.

Rügyes ügy pattan,
Hőt hint a libbenő szél-
Tavasz csíráját.

Pukkanó rügyek,
Madaraknak dala zsong...
Flóra-bódító.

Halott világ, mely elébem tárul
ezen az álmos reggelen,
kihalt az utca, s a lámpafények
színes varázsa elveszett.

Nem mozdul semmi. Magam sem értem:
olyan csend lett most hirtelen!
Csak a cipőim koppanása
hallik a járdaszigeten.

Hiába várok. Nem mozdul semmi.
Az utca most olyan néptelen,
mintha nem lakna erre senki,
s már csak magamtól kérdezem.

Mitől lett olyan néma most minden?
Mi változott meg hirtelen?
Hisz tegnap még minden úgy élt és zsongott,
mint a méh, mikor lépre megy.

S mégis. E furcsán halk némaságban
valami hang szól hirtelen,
mintha fülembe duruzsolna,
s dallamként csendül fel nekem.

Mintha azt súgná: felejts el mindent.
Ne gyötörd magad szüntelen!
Nézd a kinyíló tarka virágot,
milyen szép! S szirma mily színes.

Víz tükrében galagonya, s csipkebokor tüze ég,
Mélyen ível a folyóra korhadozó öreg stég.
Búcsút int a forró nyárnak, mindkettőnek közelg vég,
Emléküket megőrzi majd Földnek lelke és az ég.
Rendre forog az időnek láthatatlan kereke,
Minden évszak büszke lehet, meg a maga szerepe.

Ősz köszönt ránk nektár ízzel, tarkaságok serege,
Színkavalkád közepette lehull a fák levele.
Rázza a szél a friss paplant, elteríti szerteszét,
Narancsos-nyár imádkozza morcos ősznek kegyelmét.
Vénasszonyok huncutkodnak, a hőst musttal itatják,
Megrészegült izzó szemmel nap sugarát kicsalják.

Bekerül biz a sok termény, mire az ősz elgurul,
Minden szorgos magyarokra letekint az ős turul.
Oly mesés itt a természet, nincs is hozzá fogható,
Összes évszak kíméletes, kellemesnek mondható.
Rege szarvas csoda táját ölelik a Kárpátok,
Megvédik zord éghajlattól, ősi földet áldjátok.

Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.