Aztata, vén tata,
baktat a nyár.
Dobban a lópata,
vágtat a vágy.
Pördül a szép Kata,
fordul a lány.
Táncol a vén vajda,
álarcosbál.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.

Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.

S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.

Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.

Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.

Könyörgöm az Istennek,
Hogy a Devla engem mért ver.
Hogy az uram, az a bamba,
Fulladna meg a sok borba.

Amit keres, el is issza,
Danol neki Dankó Pista.
Széles pittye, moslék szája,
A nótáját bazseválja.

Én meg itten étlen, szomjan
Sok pulyával a putrimban.
A sok cigány meg csak bámul,
Kiszaladnék a világbul.

Hát engem az Isten megvert!
Miért hordok én ilyen terhet?
Itten hagyom a csúf majmot,
Ha hazajön, majd csak kapkod.

Szomszéd bőgős, az se rosszabb,
Még a vonója is hosszabb.
Ott egye meg a fene.
Egybekelek ővele.