(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

Én vagyok a tenger
Minden élet Ős-anyja
Én öleltelek át a lét kezdetekor,
S velem ér majd véget a lét napja.
Óvd hát szülő anyád méhét,
Mert ha te leszel gyilkosa:
Nem lesz ki sirasson majd,
S új léted sem lehet többé soha.

( Pest-Buda 2011 )

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Ugyan mitől is lenne rejtélyes
ez a csupasz és titoktalan világ,
hol a nők sem rejtik vágyaikat,
és tucat-árú lett már az asszonyiság.

Minek oda hit, álom és rejtély,
ahol csak a cinikus közöny arat.
Ahol penészlő árnyak matatnak
a rózsaszín, hulló vakolatok alatt.

Nincs mit - s főleg miért - megoldani.
A rébuszok világa letűnt ma már,
készen kapjuk instant álmainkat,
és a válaszokhoz sem kell többé tanár.

Rejtélyes világ? Ki hisz már benne?
Mindenre választ ad a pénz hatalma.
S a világ is csak addig létezik,
míg e "rejtélyes" hatalom úgy akarja.

M. Laurens: 2014-2026.

Lesz idő,
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.

Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.

Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.

Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.

Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.

Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.

Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.

Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:

Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.


Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)