Szemedbe nézek tekintetedtől elolvadok,
csillagok ragyognak egy pillantásodtól.
Szemed mosolya többet ér ezer szónál,
tudom mit mondanál mielőtt meg szólalnál.

Amikor szemedbe nézek látom a vágyat,
karjaid ölelését és édes csókodat, ajkadat.
Érzem kezed ,hogy fogod és halk sóhajtásod,
szerelmedet mikor ajkaddal, ajkamat csókolod.

Amikor szemedbe nézek még az idő is elszáll,
a szerelem lángra gyúl szívünkben immár.
A vágy, s a szerelem vezérel mindkettőnket,
dobogó szívedet hallom szívemhez közel.

Amikor szemedbe nézek látom.önmagamat,
látom, hogy szívem szerelme örökké tart.
A te a szíved szívemben dobban ezerszer,
lelkem, lelkemmel eggyé vált csendesen.

Ha éjjel egyedül fekszel az ágyadon,
s az álom messze elkerül.
Kétszemközt önmagaddal nem tagadhatod,
a lelked hova száll, repül.

Játék az élet és te játszol,
ki nevet a végén, kérdezed.
Bárhova fordul a kocka, taktikázol,
úgy nyerj, ne legyen mit vesztened.

És észre sem veszed, hogy az elmúlt perceket,
soha többe visszahozni már nem lehet.
S mit szívedbe bezársz, egy hervadó virág,
egy szóra vár, s új életre kel.

Mert könnyebb álarc mögé bújni,
mert könnyebb elfutni még akkor is ha fáj.
Mert könnyebb eltakarni mert könnyebb,
megtagadni mit a szíved szívedből kíván.

Múlnak az órák, telnek az évek,
s a lelked némán könnyezik.
Álarcba bújtatott remények,
takarják fájó könnyeid.

Játék az élet és te játszol,
a szabályokat jól ismered.
Mégis, ha van még egy dobásod,
a tétet emelni sem mered.

(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

Én vagyok a tenger
Minden élet Ős-anyja
Én öleltelek át a lét kezdetekor,
S velem ér majd véget a lét napja.
Óvd hát szülő anyád méhét,
Mert ha te leszel gyilkosa:
Nem lesz ki sirasson majd,
S új léted sem lehet többé soha.

( Pest-Buda 2011 )

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.