Útnak a szélén,
Erdőnek mélyén
Néma vakságban árnyék haladt.
Suttog a szellő,
Tüsszög a felhő,
Reccsen az ág, tán léptek alatt.

Éjnek sötétje
Ösztönök fészke,
Tágra nyílt szemben izgalom nő.
Bátor is félénk,
Játszik az érzék,
Lüktet a szívben sebes erő.

Rejtelmes szándék
Lapulú árnyék,
Arctalan mélység titkokat rejt.
Bozótban koccan,
Valami moccan,
Éj szárnya keleszt csöndes zörejt.

Neszt hint avarba
Halkan szuszogva,
Huppan a földre ázott levél.
Természet hangja
csendet zavarja,
Sötét erdőről regét mesél.

Perceket szövő
Mulandó idő,
Évekbe érő ciklusa száll.
Varázs az égen,
Lüktet a térben,
Mozgás a léte, sohasem áll.

Súlytalan közeg
Űrben a tömeg,
Távolba siklik minden elem.
Csillag-kötésben
Fénnyel sző éppen
Táguló teret túl mindenen.

Ritmusa kotta,
Ütemét hozza
Misztikus pálca, mágus erő.
Csillagban lángol,
Bolygókkal táncol,
Törvényét írja, ő a nyerő.

Pillanat éle
Létnek egésze,
Múltból a holnap bújik elő.
Látszat hatalma
Titkot takarja,
Útnak a vége csend-éltető.

Vendégem lehetnél, Etelka!
Élvezettel rád másznék még ma.
Szerelem oltárán,
Áldoznánk… netalán.
Szeretném… élvezném tested… ma.

Vendégem lennél és a párnám?
Fejemet hasadra hajtanám.
Húsidat zabálnám,
Cickókat csókolnám.
Szeretném élvezeted, bíz’… ám.

Vendégem lennél lepedőmön?
Heverésznél, ezt gyűrőcködőn.
Simítgatnám tested,
Simogatnám lelked.
Vágyom orgazmusod örökkön.

Vecsés, 2019. április 25. –Kustra Ferenc József- Anaforás, erotikus LIMERIK csokor

Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!

Üres tekintet, rideg falak,
szívek helyén jéghideg szavak.
Mert ma az igazság nem több jelszónál,
s az értelem elvész a hangzavar torkánál.

Páncél lett az ember arca,
mosoly helyett maszkot tartva.
BECSÜLET olcsó, hazugság drága,
eladva lelkünk a pénz oltárára.

TISZTELET rég elhagyta e földet,
az emberek gázolnak, tipornak, törnek.
SZERETET? Csak szó, mit hirdetnek,
de tettek nélkül üresen rebegnek.

De ott, a hamu alatt parázs lobban,
egy szív, mi nem hajlik meg nyomorban.
REMÉNY szól csendben, lágyan, halkan:
Nem veszhet el minden a zajban!

Mert jön egy nap, mikor felébredünk,
nem falakat húzunk, hanem hidat építünk.
Hol szavak nem sebeznek, csak gyógyítanak,
hol az emberek emberek maradnak.

Hazugság elolvad, mint dér ha a Nap felkel,
mert az igazság nyomtalanul nem tűnik el.
S ha eljön az idő, mikor a szív újra szól,
szeretet lesz az úr, s eltűnik minden, mi rút és komor!

Siófok, 2025, február 6. -Gránicz Éva