A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.

Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.

A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.

Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.

Oh, de mitől válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicső honjához?

Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsőség fátyolba vonva.

Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?

Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -

Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerűlete.

Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt!

Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!

[1803 körül]

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az első fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?

Siralmaidban lát a felkelő nap,
Siralmaidban hágy, midőn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidőn az ősz
Lehelletével hervad a virány,
S előtted intve sárga lombja hull.

Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amelly sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged, s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.

Tágúljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midőn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha első kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.

Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé,
S itt hagyta a tél puszta napjait?

Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéjje ővele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja őtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn győzedelmeit.

Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába,
S gigászi harcot minden nyúgalom.

Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.

[1812-1815 között]

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módjára fénylő szárnyakra emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled:
Akkor repűl véled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen pokol fenekére.
Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle,
Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelytől mennyköve
Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve.
Ez az a Gibraltár, ez az a citadell,
Melyre minden bombit haszontalan lövell. -

Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett
Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek
Herkulestől fogva minden félistenek.
Tudod, e világban minden nagy test forog,
Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog:
Hát a napnak dísze már azért elmúla,
Hogy csekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja,
Hogy fele lakosa e fényt nem láthatja.
A mi világunknak szintúgy van szférája;
Ha felette űltünk, borúlunk alája:

Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen,
Csakhogy a vak világ nem láthat egészen.
Ha a nyugvó virtus az élet rózsája:
Arany virtus, mely a tüzet is kiállja.
S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
Látszik szerencséje, mint tűkör-formában.
Te, ha orcád éppen más színre vonítod,
A játszi szerencsét öszvetébolyítod,
Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet:
Szedd komor ráncokra stóikus képedet.
Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád:
Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád.
Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom!
Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.