A szinész utain virág s tövis terem,
A szinész élete öröm és gyötrelem.
Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit,
Leplezve gondosan az élet terheit.
Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet,
Szellem bejárja a földet és eget.
Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét,
Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét,
S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan,
Amig szive dobog s mig pártfogója van,
Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád,
Szeretni lángolón ohajtott pályáját.
S még a hir nevéről
Szép dolgokat beszél,
Sirhalma pázsitán
Zokogva sír a szél.

Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz,
s te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél, szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szivemhez ó mesék tündére járul
körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte libben,
s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.

Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnő képét kergetem.

Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.