Idő 
Értékelés 
Értékelés Vágyakozás… amit levélben küldtem haza.
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban.
[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; 17 órakor.]
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban.
[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; 17 órakor.]
Hétköznapi pszichológia
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
Jól éreztem magamat a farsangban…
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba,
Elmegyünk, hogy jól-nagyot szórakozzunk egy maszkabálba...
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba.
*
(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve,
Megszámoltam, hogy van ott még tizenegy féle lekvár, mellétéve…
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve.
Meg is tapogattam az álarcomat jó emlékszem -e,
Tényleg ki van vágva a látás és evés kellő helye?
Ki volt, már mindegy! Hipp-hipp hurrá! No, majd én adok a zabának,
És bár az evő luk kicsi volt, tömködve tovább evés, szájnak!
*
(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra
Biztosan sokszor megforgatott lesz az első virradóra…
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek,
Ezek nekem hamisítatlan az élvezkedést segítő cikkek…
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek.
Közben ropogott a tánc a döngő padlón,
Néztem közben, ez is nagy élmény és frankón!
Közben erőt vettem a tele -szomjús- fröccsős korsón,
És jól éreztem magam ezen élvezeti orsón…
Aszondják, ahol a szíved, ott van az otthonod,
Gyere is velem, lakjál itt, jártad a fogsorod!
Volt ott pár virsli, meg némi rántott husi
De ezek a fánkokhoz, mint… juj, de kicsi…
Azokhoz volt még mustár meg többféle savanyúság,
De én nem cseréltem le… tizenegy féle lekvárság…
Híttak a hölgyek, menjek táncolni, jól roptassam meg őket,
De a fánkok nem engedték, így tovább faltam nagymenőket.
Közben persze igen sajnáltam, hogy jól leléptettem a nőket,
Még csók csattant volna, meg letéphettem volna tán' keszkenőket…
Közben az újévre is gondoltam pálinkás malaszttal,
És hogy ezt le öblítsem, barátkoztam kicsit konyakkal.
Ez már elég kemény volt, de már jóban voltam csapattal,
És már hadonásztam lekvárszedő kanállal, mint karddal…
Aztán megint közeledett felém a maszkba öltözött matróna hölgy,
Annyit láttam, hogy szeméből a huncutság jó vérmesen kilökődött…
Odaért, kivette kezemből a kanalat és egy lekváros üvegbe szúrta,
Én meg egyből éreztem, ez csak a nagy kezdet, lesz itt nagyívű farsangi móka...
Jól el is szórakoztatott, mert ettem én már elég fánkot, lekvárt,
Ittam már elég fröccsöt, rám férne, ha most fogyasztanék kaviárt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A raktárhelységben fogyasztottuk a kellemes, dallamos zenét,
Kértem meséljen nekem magáról, de ő mondta, nem kér rossz cserét…
Maga uram, majd otthon kérje erre a kevéssé ismert nejét.
(Bokorrímes)
Így aztán én hosszan porzó voltam a dologban, ő meg a zsenge bibe.
Vissza is emlékszem, hogy mi ketten nagymenőkként nem játszottunk kicsibe…
Kerti virágoknak is meg kell adni, ha jelentkezik tavasz, ízibe.
Micsoda újév volt a farsangon,
Ezt nem olvashatod a laptopon.
Teremtőm nekem köszönhetem, mily’ nagy örömöm, hogy huszonkétféle fánkot ehettem,
Meg nem utolsó sorban ezeket tizenegy féle házi lekvárral kebelezhettem.
Megittam bizony az egy korsónyi fröccsöt, nehogy már, pont farsangkor megfulladjak,
Mert úgy tudom, hogy lesz ez majd jövőre is… a lecke meg föladva, hogy drukkoljak.
Hajnalban hazafelé már mindenki levetette a maszkáját, volt visítás, öröm,
Hogy én kiket láttam egy párnak… bizony nem volt más, mint saját-arcomon szántott a körmöm…
Vecsés, 2021. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba,
Elmegyünk, hogy jól-nagyot szórakozzunk egy maszkabálba...
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba.
*
(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve,
Megszámoltam, hogy van ott még tizenegy féle lekvár, mellétéve…
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve.
Meg is tapogattam az álarcomat jó emlékszem -e,
Tényleg ki van vágva a látás és evés kellő helye?
Ki volt, már mindegy! Hipp-hipp hurrá! No, majd én adok a zabának,
És bár az evő luk kicsi volt, tömködve tovább evés, szájnak!
*
(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra
Biztosan sokszor megforgatott lesz az első virradóra…
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek,
Ezek nekem hamisítatlan az élvezkedést segítő cikkek…
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek.
Közben ropogott a tánc a döngő padlón,
Néztem közben, ez is nagy élmény és frankón!
Közben erőt vettem a tele -szomjús- fröccsős korsón,
És jól éreztem magam ezen élvezeti orsón…
Aszondják, ahol a szíved, ott van az otthonod,
Gyere is velem, lakjál itt, jártad a fogsorod!
Volt ott pár virsli, meg némi rántott husi
De ezek a fánkokhoz, mint… juj, de kicsi…
Azokhoz volt még mustár meg többféle savanyúság,
De én nem cseréltem le… tizenegy féle lekvárság…
Híttak a hölgyek, menjek táncolni, jól roptassam meg őket,
De a fánkok nem engedték, így tovább faltam nagymenőket.
Közben persze igen sajnáltam, hogy jól leléptettem a nőket,
Még csók csattant volna, meg letéphettem volna tán' keszkenőket…
Közben az újévre is gondoltam pálinkás malaszttal,
És hogy ezt le öblítsem, barátkoztam kicsit konyakkal.
Ez már elég kemény volt, de már jóban voltam csapattal,
És már hadonásztam lekvárszedő kanállal, mint karddal…
Aztán megint közeledett felém a maszkba öltözött matróna hölgy,
Annyit láttam, hogy szeméből a huncutság jó vérmesen kilökődött…
Odaért, kivette kezemből a kanalat és egy lekváros üvegbe szúrta,
Én meg egyből éreztem, ez csak a nagy kezdet, lesz itt nagyívű farsangi móka...
Jól el is szórakoztatott, mert ettem én már elég fánkot, lekvárt,
Ittam már elég fröccsöt, rám férne, ha most fogyasztanék kaviárt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A raktárhelységben fogyasztottuk a kellemes, dallamos zenét,
Kértem meséljen nekem magáról, de ő mondta, nem kér rossz cserét…
Maga uram, majd otthon kérje erre a kevéssé ismert nejét.
(Bokorrímes)
Így aztán én hosszan porzó voltam a dologban, ő meg a zsenge bibe.
Vissza is emlékszem, hogy mi ketten nagymenőkként nem játszottunk kicsibe…
Kerti virágoknak is meg kell adni, ha jelentkezik tavasz, ízibe.
Micsoda újév volt a farsangon,
Ezt nem olvashatod a laptopon.
Teremtőm nekem köszönhetem, mily’ nagy örömöm, hogy huszonkétféle fánkot ehettem,
Meg nem utolsó sorban ezeket tizenegy féle házi lekvárral kebelezhettem.
Megittam bizony az egy korsónyi fröccsöt, nehogy már, pont farsangkor megfulladjak,
Mert úgy tudom, hogy lesz ez majd jövőre is… a lecke meg föladva, hogy drukkoljak.
Hajnalban hazafelé már mindenki levetette a maszkáját, volt visítás, öröm,
Hogy én kiket láttam egy párnak… bizony nem volt más, mint saját-arcomon szántott a körmöm…
Vecsés, 2021. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el,
Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel.
Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel.
Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba,
De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába!
Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok!
Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok!
Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe…
Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe…
Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe.
Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra!
Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra?
Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta?
Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté,
Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé!
Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé!
Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat,
Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat!
Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat!
Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe…
Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide?
Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele?
Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat,
Néha… sokszor emészt a nagy búbánat.
Néha… sokszor, fázósan élem mákat.
Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet,
Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet.
Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz,
Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz!
Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem?
Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem?
Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem?
Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm?
Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm?
Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm?
Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm?
Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam,
Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam?
Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek,
Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott!
Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott.
Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat,
Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat!
Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel?
Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel…
Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik,
Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik.
Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik.
Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk,
Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk?
Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk…
A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek,
A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek.
A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek…
A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni,
A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni.
A semmiben lehet maradék hitet elveszteni.
A januári égbolt pehelykönnyeket hullat,
A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat.
Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek,
A nyugalom partjai, nagyon viharvertek.
Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata...
Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba.
Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben.
