Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!

Cipelem az élet keresztjét, csoszogva botorkálok.
Hiszem, hogy vinnem kell… ha állok, csak esőn ázok.
Segítenék én másokon is, mint szamaritánus,
De magam is rászorulnék, mint meglőtt ulánus.

A lélek is küzd, kavarog benne a jó és a szépség,
De külhatások érik, irányítják, mi mind fékség.
Visz előre a HIT, REMÉNY és SZERETET.
Egy van… becsüljük meg ezt a rövid életet.

Vecsés, 2013. január 27. – Kustra Ferenc József

Kérdésem van, hogy meddig tart az égi végtelen,
Meg, hogy a sok csillagot mi tartja a végeken?
Ja! És még, hogy a napfény tüze honnan végtelen?

Kérdésem van, ugyan a fránya nyár, hogy fér össze a viharral,
Meg, hogy mi lesz a viharos szél által tőlem elfújt kalappal?
Ja! És még ha szütyőg az elázott cipő le vele, hamarral?

Kérdésem van, az élet miért nem szép, én nem haragszok rá,
Meg mások mért' haragszanak, én erre nem nagyon szoknék rá?
Ja! Párkapcsolatban vannak viták, pedig még nem szoktak rá...

Kérdésem van, miért van, hogy nappal a Nap, éjjel meg csak a Hold mosolyog,
De, ha az ég beborul, akkor nem látszik, hogy éppen melyik-ki mosolyog?
Ja! Miért vannak rossz kapcsolatok, hol nem látod, néha, másik mosolyog…

Kérdésem van, bár az élet nem végtelen, sokszor, sokan, kéretlenül beleszólnak,
De lehet, nem is tudják az okokat, eredőket, csak tudósan beledumálnak?
Ja! Mindenki átgondolhatná, hogy mit mond és tesz, de miért rajtam filozofálnak?

Vecsés, 2020. december 30. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, belső rímes, bokorrímesben.

(Anaforás, dupla belsőrímes, önrímes-bokorrímes)
Hírem van! Nos, hallgatom én önmagam.
Hírem van! Nos, méláztatom önmagam…
Hírem van! Nos, ez volnék én önmagam?
Hírem van! Nos, sorsomban van önmagam.
*
(3 soros-zárttükrös)
Felismertem magam benső lelkiségét,
A belső, szenvedős küzdésem lényegét…
Felismertem magam benső lelkiségét.

Tudom, orcámon, láthatón, mint könnypatak, csak folyik a fájdalom,
Ha nem uralkodok eléggé magamon… de nincs más, fölvállalom…
Tudom, orcámon, láthatón, mint könnypatak, csak folyik a fájdalom.

Ez még nem a haldokló szívem beteges össze-visszarángása,
Hanem a végtelenül-végesen kifáradt lelkem fásultsága…
Nos, ezzel együtt már kiveszett a szerető szívem csacsogása.

Orvosság erre biz', még nem is létezik,
Nincsenek, amik fásultságom fékezik…
Hetven fölött erre módszer nem létezik.

Szívem, nem üt félre… mint veszett malomkerék jár,
De, ő is hetvenkettő múlt, ne feledjük immár…
Szívem, nem üt félre… mint veszett malomkerék jár.

Régi öregektől sokszor hallottam én:
Öreg örüljön, hogy luk van a fenekén…
*

(Senrjon)
Nem vagyok élet vidor,
Ok sincsen… életmulatásra.
Éltem: lélekcsúz.
*
Avatott lovag vagyok,
De már nincs keresztes háború.
Már örömöm sincs.
*
Tudták az igazságot:
Öreg örüljön fenékluknak.
Az még jó, ha van…
*

(HIAfo)
Lényem kesernyés már!
Mi értelme van még?
Minden… értelmét veszített.

Már nem is érdekel a jobb jövő,
Már közelg a halál... Ideér ő...
Kaszája életlen... Nyűszögöl ő…

Vecsés, 2020. december 4. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
A 3 soros-zárttükrös -t olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Gondolatot kuszáló szél
üdvözöl a folyó felől,
csak simogat és nem ítél
hangokat csiszolva csendből.

Szóra bírja a habokat
igaz, nem nekem dalolnak,
de hív, magához csalogat
apró hullámok csacsognak.

Szólni nem tudok hozzájuk,
csak integetek én nekik,
ha hallgatunk rá megbánjuk,
bár ők csak dolgukat teszik.