Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…

Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.

Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.

Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…

Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?

A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.

Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…

Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.

Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.

Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Csak állok és várok,
Vártán állva… járok.
Nincs is se kaja, se pia, se nő,
De bízok, élet ehhez majd felnő!
Szomorú egyhangúság, állva járni a vártán,
Holott az ember legalább araszoljon, hogy mán
Legyen valami sikere, ilyeténképpen élménye,
Mielőtt az ördög elviszi magával, le a mélybe…

Siker! Te átokfajzat, Te humán ellenes,
Ahogy Te velem szemben állsz, nekem végzetes!

Vecsés, 2013. augusztus 10. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Mért szomorú, könnyes az ősz,
Azt se mondtad, hogy visszajössz.

Néma a táj, dobban a szív,
A csillagos éj utcára hív.
Sose sírj, ha elmúl az ősz,
Magányos éjszaka bánata űz.

Mért mondtad, hogy nincs már tovább,
Könnyem csöpög, fáj a magány.
Nincs visszaút, hisz vége már,
Hidd el, én se bírom már soká.

Mintha fájna ősznek a táj,
Örök tél jön, hószakadás.
Égő fájdalmam nem bírja már,
Elhervadt vázámban a rózsaszál.

Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Borús az ég, esőre áll,
Elmentél, elmúlt a nyár.

Szomorú szerelemElengedés

Szívem szeret egy hű melódián,
Téged keres minden dallamán.
Minden utam tehozzád vezet,
Egy álomvilág köt össze veled.
Szerelem
Szívem szeret egy hű melódián,
Az ifjúságunk legszebbik nyarán,
Tova tűntek mint egy délibáb,
Csak szól szomorúan sír a gitár,
Szerelem
Hát játszd újra el a szívem dallamát,
Keserű könnyeink fájó hajnalát.
Szívem szeret az emlékeim harmatán,
Hó szín reményű fénylő csillagán,
Úgy szeret.
Próza: miért sír a szív ennyi év után,
Miért öregszünk meg ilyen korán?
Örökké játssza a dalt a szívünk ritmusán.
S őrzi az elmúlást a teli holdvilág
Szívünk fölött egy őrző angyal szállt.
Szerelem.

Csillag csábos, szelíd éjjel,
Hajnal dereng már a fénnyel.
Nádirigó üde füttyel,
Üzengeti jön a reggel.

Dala vidám zengő ének,
Jókedvűen szép az élet.
Igyál fénnyel öröm mézet,
Amíg tart e földi bérlet.

Hogyha ború van az égen,
Esőt kínál ez az éden.
Felhő könnye enyhít tényen,
Bánatodban ne légy tétlen.

Szomorúság fénnyel szárad.
Jó lelkekre áldás árad.
Lehet még pár kicsi vágyad,
Emberjóság, ha nem bágyad.

Locsold hited, úgy nem szikkad,
Fájó szívben remény pirkad,
Az éj után új nap virrad,
Szeretettől sosem tikkad.

Élet ébred minden reggel,
Ki felébredt...örülni kell,
Hálát adni tiszta szívvel,
Hogy az Úr kelt rigó füttyel.

Dunatőkés, 2024. június 6.