Idő 
Értékelés 
Értékelés A realitás filozófiája…
A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…
Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…
Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Natúr sorok a karácsonyról…
Mázas álarc mi
Takarja ünnepeket.
Ajándék… legyen!
*
Elvadult világ…
Szeretethiány, csak dúl!
Csak külcsín számít!
*
Hűlő vacsora.
Közben kong a gong óra!
Okos telefon…
*
Nincs fenyőillat!
Ma már fenyő műanyag…
Pohár szomorú.
*
Ajándék cipő
Kínai és műanyag…
Láb belerothad…
*
Hallik, zúg harang,
De ez már nem a régi…
Jóra, vágy szívben.
*
Tél, fagyos, jeges.
Számla… annyi pénz nincsen!
Csak a múlt éltet.
Vecsés, 2022 dec. 11. – Kustra Ferenc József - íródott; senrjú csokorban a reális hétköznapokról.
Mázas álarc mi
Takarja ünnepeket.
Ajándék… legyen!
*
Elvadult világ…
Szeretethiány, csak dúl!
Csak külcsín számít!
*
Hűlő vacsora.
Közben kong a gong óra!
Okos telefon…
*
Nincs fenyőillat!
Ma már fenyő műanyag…
Pohár szomorú.
*
Ajándék cipő
Kínai és műanyag…
Láb belerothad…
*
Hallik, zúg harang,
De ez már nem a régi…
Jóra, vágy szívben.
*
Tél, fagyos, jeges.
Számla… annyi pénz nincsen!
Csak a múlt éltet.
Vecsés, 2022 dec. 11. – Kustra Ferenc József - íródott; senrjú csokorban a reális hétköznapokról.
Körbesétáltam én a jó nagyméretű temetőbe,
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe…
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének… abban nemzedékek sorai lehetnek.
Láttam sok kis sírt, mibe pici gyermeket temettek,
Elgondoltam, szülök milyen szomorúak lehettek.
De már a szülők neve is fel volt vésve a márványra.
Már ők is átköltöztek vándornak a másik világba.
Ezen régi síroknál és kriptáknál nem volt virág,
És nem volt gyertya, látszik, hogy ez már régen múlt világ.
*
Az idő elment,
Utód nem ismeri őst.
Idő megy tovább.
*
A feledésbe,
A múltba süllyed minden.
Elvész a tudat.
*
Márványba zárva,
Családi történelem.
Múlt fátyla takar.
*
A sok gyertya és
Mécses fény, kísértet tánc…
Tudatosság nincs.
*
Nemsokára, már
Fagyos köd takar mindent.
Jéghideg sírok.
*
Lassan hóvihar
Jő, befújja utakat.
Sír mind fehér lesz.
2015. június 15. – Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban, halottak napjára…
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe…
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének… abban nemzedékek sorai lehetnek.
Láttam sok kis sírt, mibe pici gyermeket temettek,
Elgondoltam, szülök milyen szomorúak lehettek.
De már a szülők neve is fel volt vésve a márványra.
Már ők is átköltöztek vándornak a másik világba.
Ezen régi síroknál és kriptáknál nem volt virág,
És nem volt gyertya, látszik, hogy ez már régen múlt világ.
*
Az idő elment,
Utód nem ismeri őst.
Idő megy tovább.
*
A feledésbe,
A múltba süllyed minden.
Elvész a tudat.
*
Márványba zárva,
Családi történelem.
Múlt fátyla takar.
*
A sok gyertya és
Mécses fény, kísértet tánc…
Tudatosság nincs.
*
Nemsokára, már
Fagyos köd takar mindent.
Jéghideg sírok.
*
Lassan hóvihar
Jő, befújja utakat.
Sír mind fehér lesz.
2015. június 15. – Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban, halottak napjára…
Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
