Idő 
Értékelés 
Értékelés Elmúlt egy év, gyorsan száll tova,
s bezár lassan az iskola kapuja!
Nagyot dobban a szíve a diáknak,
most nekik szól a csengő,
s hangja könnyeket rejtő.
Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.
A hosszú évek minden napja,
hol biztonságot nyújtott az iskola.
Nem emlékszünk mi a roszra,
csak a sok boldog pillanatra.
Búcsúzóul mit mondhatnánk?
Viszlát drága iskolánk!!!
s bezár lassan az iskola kapuja!
Nagyot dobban a szíve a diáknak,
most nekik szól a csengő,
s hangja könnyeket rejtő.
Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.
A hosszú évek minden napja,
hol biztonságot nyújtott az iskola.
Nem emlékszünk mi a roszra,
csak a sok boldog pillanatra.
Búcsúzóul mit mondhatnánk?
Viszlát drága iskolánk!!!
Színesre rajzolnám az egész világot,
hogy nektek sokkal jobb legyen,
letépnék minden bánat virágot,
hogy ne szomorítson semmi sem.
Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,
mely átszínezi a kék eget,
eltüntetném a vöröslő villámot,
hogy ne féljen többé senki sem.
Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,
melyet nem tompít semmi sem,
hol az út mentén lila szarkalábak,
s pirosló pipacsok díszlenek.
Aranyló, sárga búzatáblát,
amelyből jut mindenkinek,
s a lágyan széthulló feketeföldet
széjjelosztanám köztetek.
Átszínezném a földre lehullott
Elszáradt, barna levelet,
s átfesteném az ég alján gyűlő
gomolygó, szürke felleget.
Messzire űzném a baljósló árnyat,
amely közöttük ott lebeg,
s teli rajzolnám ezüstfenyővel
a csupaszon maradt kerteket.
Rajzolnék rájuk fehér galambot,
mely az águkon megpihen,
had turbékoljon vidáman néktek,
hogy visszaadja a kedvetek.
Rajzolnék nektek olyan világot,
hol nem nélkülözne senki sem,
de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.
Csak imádkozom, hogy így legyen!
hogy nektek sokkal jobb legyen,
letépnék minden bánat virágot,
hogy ne szomorítson semmi sem.
Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,
mely átszínezi a kék eget,
eltüntetném a vöröslő villámot,
hogy ne féljen többé senki sem.
Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,
melyet nem tompít semmi sem,
hol az út mentén lila szarkalábak,
s pirosló pipacsok díszlenek.
Aranyló, sárga búzatáblát,
amelyből jut mindenkinek,
s a lágyan széthulló feketeföldet
széjjelosztanám köztetek.
Átszínezném a földre lehullott
Elszáradt, barna levelet,
s átfesteném az ég alján gyűlő
gomolygó, szürke felleget.
Messzire űzném a baljósló árnyat,
amely közöttük ott lebeg,
s teli rajzolnám ezüstfenyővel
a csupaszon maradt kerteket.
Rajzolnék rájuk fehér galambot,
mely az águkon megpihen,
had turbékoljon vidáman néktek,
hogy visszaadja a kedvetek.
Rajzolnék nektek olyan világot,
hol nem nélkülözne senki sem,
de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.
Csak imádkozom, hogy így legyen!
(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.
Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.
(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.
Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!
Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”
(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.
Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.
(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.
Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!
Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”
(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.
Felnézek, szememmel kutatom az eltekergőket,
Nem találok sehol sem, eső vagy bárányfelhőket.
Nézem és látom, felhők nem vándorolnak az égen,
De ha majd erre jönnek, úszva siklanak a kéken.
Lassan úsznak a nagy simaságba, bele sötétbe…
Szemmel láthatóan lelépnek a rohanó éjbe.
Vannak súlyosak és olyan... Juj, nagyon sötétek,
Fél is állat és ember… ezek ilyen lelkűek.
Vannak nagyok, és mint egy gólya, méltósággal úsznak,
Meg a közepesek, mik nem rejtve, csak lassan kúsznak.
Hohó, a kis bárányfelhők, olyan aranyosak
És a naplementében meg bearanyozottak.
Szinte hallom, hogy mendegélnek, egymásnak bégetnek,
Kedves szavaik jól esnek a bámuló léleknek.
A zivatarfelhők, amikor kéretlenül ránk törnek,
Akkor bizony jobb, ha a mezőn dolgozók rákészülnek.
Aztán amikor megnyílnak az ég csatornái,
Vizes lesz ember, állat, a rét és liget fái.
Közben lehet, hogy villámlik is fényeset, nagyokat,
Utána dörren, ezzel minden élőlényt riogat.
Télen a hófelhők vastagok és szürkék,
Mindent beborítanak, itt nincs semmi kék.
Ebből aztán lehet rettenetes nagy hóesés
Meg, ha van szélvihar, akkor hófúvásos esés.
Vannak helyes aranyos kis felhők, amik napozáskor
Eltakarják a nap, éltető sugarát, haladáskor…
Sivatagi vándor pihegve küzd a tűző napon,
Neki már a forró homoktól hólyagok a talpon.
Ez az elviselhetetlen hőség visszahatása
És bizony legalább egy pirinyó felhő hiánya.
Az őszi felhők, azok fölöttébb érdekesek,
Mert ezek alacsonyan laknak, csak szemerkélnek.
Itt ne várjunk nagy és koppanós esőcseppeket,
Még elmehetünk gyümölcsöt szedni, de nedveset.
Felhők vannak és lesznek,
Felhők jönnek és mennek…
Lesz még derű, borultság,
Létezik itt kiváltság?
Mikor múlik a délután, közeledik az est
Akkor nézzük vöröses naplementét, fellegest,
Bizony hamarabb eljön az alvás ideje,
Mert előbb borít be az éjszaka sötétje.
A felhők miért olyanok, mint a vízhordó lányok?
Vajon sikeresek-e a modern esőcsinálók?
Vízgőz, tengerpára, árok tócsa mind-mind felhő lesz
És jó esőben sétálni, hátad kissé vizes lesz.
A rózsaszín felhők, az esti fényben
Csodásak... sötétedő mindenségben.
Ha közben jönnek mégis csak a bárányfelhők
Az már nem olyan rossz... nézem, a kis csellengők…
Láttam én már, amikor az esőfelhők a földig értek,
Olyanok voltak, mint a stikában életre kelt lidércek.
Voltam már úgy, hogy nem is vártam, de csak leszakadt az ég,
Majd ahogy jött elment, szél elült és lett végtelen kékség.
Amikor meg az esőfelhőből lecsap a villám,
Az nem olyan, mint patronos pisztoly hangja, mi méltán
Kelt félelmet emberben és állatban,
Meg nagy riadalmat, lakott ólakban.
De volt olyan is, hogy egy télen, egy zúzmarás reggelen
A hóförgeteg lecsapott, felhők rohantak esztelen…
Aztán meg a sűrű fekete felhő szoknyát vett már délután,
Tudta a vihar majd házibulit rendez, keményet, nem sután.
A kemény felhőkben van eső és kitartás bőven,
A végtelen kőszívűségük kinyilvánul bőszen.
Az ily' felhőkben, mint olasz vándor zsoldosé a mentalitás,
Kegyetlen, kíméletlen, erőszakos és nincs szeretetosztás.
Sötét felhőkön ülnek talán a lelketlen gengszterek,
Míg a földön bőrig áznak a kint lévő jó emberek?
Mikor az égbolt riadó kolompja a semmiben megkondul,
Ijedtem keresem szememmel, a sok felhő merre tornyosul…
Eső után, igazán maga a szépség
Ha kilátszik, felhőből szivárvány ívség…
Majd ég kiderül, a vihar után, mintha nem lett volna soha,
Láthatod a szivárványt, csoda, a víz és napfény nászmámora.
Van, vízszintes szivárvány, ami akkor alakulhat,
De akár holdfénynél éjszaka is kialakulhat,
Ha magas szintű, jégkristályos felhőkön törik meg a fény.
Ez a jelenség az, amihez nem kell feltétlen a napfény.
Vannak már UFO felhők, amik a természet csodái,
Ezek olyanok, mint csészealj, felhősödéskor látni.
Vannak még a Mammatus felhők, tán a világvégét hordozzák?
Felhődudorok, a zivatarfelhő aljához ragasztották.
Gyöngyház fényű felhők, este-éjjel látni, kell hideg légköre.
Leginkább Északi és a Déli-sark környékén jönnek létre.
„Undulatus asperatus” ígérem, utolsó felhőm nékem,
Globális felmelegedés hatása, új felhőtípus lészen
Ami mint mérgesen hullámzó tenger költözött az égboltra.
Látszik, hullámot vet, vihart arat, az egész égboltozatra.
Érdekessége, hogy ijesztően néz ki, embert ijesztgetik…
De nem kíséri vihar: egyszerűen, békésen csak szétoszlik.
Megúszni szárazon egy vizes-jeges égi háborút,
Olyan élmény, mint napsütésben füvészkerti vándorút.
Bajtalanul átélni egy zuhét és villámlást,
Nagy öröm… meg felhők alatti kényszer-sátrazást.
Látom, ott fenn még kis fátyolfelhősödés készül,
Elveszi a napsugárzást, ettől kielégül.
Én meg picit kevésbé izzadok,
De már újabb sorokat nem írok…
Először apró gondfelhők jelentek meg a homlokomon,
Utána meg várakozásban, befelhősödött az arcom.
Vártam egy kicsit, de fátyolok elmaradtak… mi a kórság!
Akkor még ezt leírom nektek; ez a felhőtlen boldogság!
Vecsés, 2014. július 7. - Kustra Ferenc József
Nem találok sehol sem, eső vagy bárányfelhőket.
Nézem és látom, felhők nem vándorolnak az égen,
De ha majd erre jönnek, úszva siklanak a kéken.
Lassan úsznak a nagy simaságba, bele sötétbe…
Szemmel láthatóan lelépnek a rohanó éjbe.
Vannak súlyosak és olyan... Juj, nagyon sötétek,
Fél is állat és ember… ezek ilyen lelkűek.
Vannak nagyok, és mint egy gólya, méltósággal úsznak,
Meg a közepesek, mik nem rejtve, csak lassan kúsznak.
Hohó, a kis bárányfelhők, olyan aranyosak
És a naplementében meg bearanyozottak.
Szinte hallom, hogy mendegélnek, egymásnak bégetnek,
Kedves szavaik jól esnek a bámuló léleknek.
A zivatarfelhők, amikor kéretlenül ránk törnek,
Akkor bizony jobb, ha a mezőn dolgozók rákészülnek.
Aztán amikor megnyílnak az ég csatornái,
Vizes lesz ember, állat, a rét és liget fái.
Közben lehet, hogy villámlik is fényeset, nagyokat,
Utána dörren, ezzel minden élőlényt riogat.
Télen a hófelhők vastagok és szürkék,
Mindent beborítanak, itt nincs semmi kék.
Ebből aztán lehet rettenetes nagy hóesés
Meg, ha van szélvihar, akkor hófúvásos esés.
Vannak helyes aranyos kis felhők, amik napozáskor
Eltakarják a nap, éltető sugarát, haladáskor…
Sivatagi vándor pihegve küzd a tűző napon,
Neki már a forró homoktól hólyagok a talpon.
Ez az elviselhetetlen hőség visszahatása
És bizony legalább egy pirinyó felhő hiánya.
Az őszi felhők, azok fölöttébb érdekesek,
Mert ezek alacsonyan laknak, csak szemerkélnek.
Itt ne várjunk nagy és koppanós esőcseppeket,
Még elmehetünk gyümölcsöt szedni, de nedveset.
Felhők vannak és lesznek,
Felhők jönnek és mennek…
Lesz még derű, borultság,
Létezik itt kiváltság?
Mikor múlik a délután, közeledik az est
Akkor nézzük vöröses naplementét, fellegest,
Bizony hamarabb eljön az alvás ideje,
Mert előbb borít be az éjszaka sötétje.
A felhők miért olyanok, mint a vízhordó lányok?
Vajon sikeresek-e a modern esőcsinálók?
Vízgőz, tengerpára, árok tócsa mind-mind felhő lesz
És jó esőben sétálni, hátad kissé vizes lesz.
A rózsaszín felhők, az esti fényben
Csodásak... sötétedő mindenségben.
Ha közben jönnek mégis csak a bárányfelhők
Az már nem olyan rossz... nézem, a kis csellengők…
Láttam én már, amikor az esőfelhők a földig értek,
Olyanok voltak, mint a stikában életre kelt lidércek.
Voltam már úgy, hogy nem is vártam, de csak leszakadt az ég,
Majd ahogy jött elment, szél elült és lett végtelen kékség.
Amikor meg az esőfelhőből lecsap a villám,
Az nem olyan, mint patronos pisztoly hangja, mi méltán
Kelt félelmet emberben és állatban,
Meg nagy riadalmat, lakott ólakban.
De volt olyan is, hogy egy télen, egy zúzmarás reggelen
A hóförgeteg lecsapott, felhők rohantak esztelen…
Aztán meg a sűrű fekete felhő szoknyát vett már délután,
Tudta a vihar majd házibulit rendez, keményet, nem sután.
A kemény felhőkben van eső és kitartás bőven,
A végtelen kőszívűségük kinyilvánul bőszen.
Az ily' felhőkben, mint olasz vándor zsoldosé a mentalitás,
Kegyetlen, kíméletlen, erőszakos és nincs szeretetosztás.
Sötét felhőkön ülnek talán a lelketlen gengszterek,
Míg a földön bőrig áznak a kint lévő jó emberek?
Mikor az égbolt riadó kolompja a semmiben megkondul,
Ijedtem keresem szememmel, a sok felhő merre tornyosul…
Eső után, igazán maga a szépség
Ha kilátszik, felhőből szivárvány ívség…
Majd ég kiderül, a vihar után, mintha nem lett volna soha,
Láthatod a szivárványt, csoda, a víz és napfény nászmámora.
Van, vízszintes szivárvány, ami akkor alakulhat,
De akár holdfénynél éjszaka is kialakulhat,
Ha magas szintű, jégkristályos felhőkön törik meg a fény.
Ez a jelenség az, amihez nem kell feltétlen a napfény.
Vannak már UFO felhők, amik a természet csodái,
Ezek olyanok, mint csészealj, felhősödéskor látni.
Vannak még a Mammatus felhők, tán a világvégét hordozzák?
Felhődudorok, a zivatarfelhő aljához ragasztották.
Gyöngyház fényű felhők, este-éjjel látni, kell hideg légköre.
Leginkább Északi és a Déli-sark környékén jönnek létre.
„Undulatus asperatus” ígérem, utolsó felhőm nékem,
Globális felmelegedés hatása, új felhőtípus lészen
Ami mint mérgesen hullámzó tenger költözött az égboltra.
Látszik, hullámot vet, vihart arat, az egész égboltozatra.
Érdekessége, hogy ijesztően néz ki, embert ijesztgetik…
De nem kíséri vihar: egyszerűen, békésen csak szétoszlik.
Megúszni szárazon egy vizes-jeges égi háborút,
Olyan élmény, mint napsütésben füvészkerti vándorút.
Bajtalanul átélni egy zuhét és villámlást,
Nagy öröm… meg felhők alatti kényszer-sátrazást.
Látom, ott fenn még kis fátyolfelhősödés készül,
Elveszi a napsugárzást, ettől kielégül.
Én meg picit kevésbé izzadok,
De már újabb sorokat nem írok…
Először apró gondfelhők jelentek meg a homlokomon,
Utána meg várakozásban, befelhősödött az arcom.
Vártam egy kicsit, de fátyolok elmaradtak… mi a kórság!
Akkor még ezt leírom nektek; ez a felhőtlen boldogság!
Vecsés, 2014. július 7. - Kustra Ferenc József
Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
