Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.

Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.

Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.

Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.

Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.

Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Elmúlt egy év, gyorsan száll tova,
s bezár lassan az iskola kapuja!
Nagyot dobban a szíve a diáknak,
most nekik szól a csengő,
s hangja könnyeket rejtő.
Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.
A hosszú évek minden napja,
hol biztonságot nyújtott az iskola.
Nem emlékszünk mi a roszra,
csak a sok boldog pillanatra.
Búcsúzóul mit mondhatnánk?
Viszlát drága iskolánk!!!

Színesre rajzolnám az egész világot,
hogy nektek sokkal jobb legyen,
letépnék minden bánat virágot,
hogy ne szomorítson semmi sem.

Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,
mely átszínezi a kék eget,
eltüntetném a vöröslő villámot,
hogy ne féljen többé senki sem.

Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,
melyet nem tompít semmi sem,
hol az út mentén lila szarkalábak,
s pirosló pipacsok díszlenek.

Aranyló, sárga búzatáblát,
amelyből jut mindenkinek,
s a lágyan széthulló feketeföldet
széjjelosztanám köztetek.

Átszínezném a földre lehullott
Elszáradt, barna levelet,
s átfesteném az ég alján gyűlő
gomolygó, szürke felleget.

Messzire űzném a baljósló árnyat,
amely közöttük ott lebeg,
s teli rajzolnám ezüstfenyővel
a csupaszon maradt kerteket.

Rajzolnék rájuk fehér galambot,
mely az águkon megpihen,
had turbékoljon vidáman néktek,
hogy visszaadja a kedvetek.

Rajzolnék nektek olyan világot,
hol nem nélkülözne senki sem,
de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.
Csak imádkozom, hogy így legyen!

(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.

Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.

(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.

Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!

Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”

(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.