Titkold el szíved,szenvedését ,
ne halld a sors gúnyos nevetését.
Sírni lehet de nem érdemes.
Szíved bárhogy fáj ,nevess!
Csak gondolj rám,és szeres !

Árnyékba burkolt arcod
nem láthatom
még sohase láttalak
képzeletem
fénnyel vesz körül.
Verseid láttatják lelkedet,
szíved érző férfi - szív
fáradhatatlan,
de néha
megremeg.
Utadat járva
mindenki kedvét keresed
hogy téged mi bánt,
oly kevesen értik meg.
Magányod
takarja mosolyod
vagy,
mint kedvüket vesztett utcalányok
hangod hol esdeklő
hol kemény.
Banális, de igaz:
utoljára hal meg a remény

Akarod -e az ölelésem?
akarod ?e érezni a testem
akarod- e érezni lüktetésem
összezárt gyönyörű tenyeredben

Akarod-e inni a csókomat ?
érezni szívem lázas dobolását
ahogy átüt bőrömön
ahogy átütnek rád a vágyak

Akarod-e hallani ágyunk muzsikáját
hűs érintését gyűrt lepedőnknek
hívsz-e hogy menjek hozzád ?
örök-visszatérő szeretődnek ?

Elérhetetlenül messze vagy
kitárt
szívemmel
vártalak
kitárt ölemmel kitárt ölelő
karjaimmal
ziháló
vad kamasz-vágyakkal áldottalak
magamban
térdre hullva
a csodáid előtt
tested gyönyörű boltívei előtt
hol találkozik az
ébenfa s a márvány
ahol
zuhog
az igézet
jaj!szeretném én is, szeretném ha
szeretnének !
ha szeretnél?
de ma már hiába vágyakozom
az ölelésed után
hiába vágyakozom szeretkezésre
nem vagy !
messze vagy !
magam vagyok !
s az éjszaka jéghideg
a holdnak mint a pengeél
hasít a fénye
várlak még !
szeress még !
ölelj még !
mielőtt az
életünk
véget érne !

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk