Nem láttalak rég, kedvesem, nagyon hiányzol,
Édes ajkad régen csókolt, olyan derűs volt,
Gyönyörű szép szemeddel néztél énfelém,
Rabbá tetted a szívemet, érzem mélyen én.

Mindig együtt sétáltunk a boldogság felé,
A te szíved enyém volt, s az enyém tiéd,
Halkan súgtad fülembe, hogy boldog vagyok én,
Nem akarok senki mást, csak te maradj enyém.

A mi szerelmünk nem az érzelmek játéka,
És nem csupán a pillanatnyi örömök vágya,
Hanem életünk legdrágább ajándéka,
Földi Mennyországunk varázslatos tündérálma.

Fájt nekünk a búcsúzás szomorú pillanata,
Egy évi szolgálatot kér a haza szava.
Nem láttam mosolyod tündöklő báját,
Nehéz könnyem hullt, és a szívem árván.

De visszatérek hozzád egy októberi éjszakán,
Újra egymást csókoljuk, drága, szép Violám.
Gyönyörű szemeiddel majd nézel énfelém,
Tiszta szívünk újra együtt, mint a hajnal és a fény.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Ennyire rossz verset írnok,
hogy nem kell senkinek.
Hát én nem sírok
ha nem kell az ördög veszi meg.

Nem volnék senki
de én mégsem hiszem
Nehéz embernek lenni
terhem nehéz, mégis magam viszem.

Te elátkozott kemény világ
mond mért bántasz engemet?
Egy ember most hozzád kiált
mond mért gyötröd szívemet.

Álmom volt rég
de már nem álmodok.
Az ég már nem kék
és most útnak indulok.


Vándorok útján
örökre néma leszek.
De a kötők fáján
ott leszek én is veled.

Írtam két verset én,
az egyiket tavaly a másikat idén.
Az egyik rímelt a másik nem,
az egyik neked tetszett a másik nekem.
Volt ebben minden, az én életem
volt, ami igaz és volt, ami nem.
Volt ebben virág: liliom, és rózsa
össze volt kötve egy szép bokrétába.
Mégsem volt elég, hogy szívedet meghódítsa.