A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.

Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Boldogságban menetelt a szekerem.
Szivárványos ég alatt ma könnyezem,
nem találom már a párom sehol sem.

Eltemettem, a sírodon zokogok,
elfeledni lényed soha nem fogom.
Árva szívem most lett igazán szomorú,
a sírodon friss még a koszorú.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Megöl engemet a végtelen szeretet.
Marcangolja szívem, lelkem a bánat,
meg kell halnom erőtlenül utánad.

Üres lett már az életem nélküled,
nincs helyem a világon nélküled.
Ki látott már ily szomorú szerelmet,
átok veri a lelkemet, kegyetlen.

Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.

Fájdalmas hideg ül a kertemre,
fáim között sír, zokog a tél szele.
Éjfél van... bejön a hideg az ablakon,
sóhajom száll bús hajnalokon.

Szomorú asszonyom mellettem
vacog, fázik az éjben.
Vajas zsemléről álmodik szegény,
bús szívébe ágyazza e titkolt reményt.

Megpihenek hűs-forrás kebleden,
a végtelen hidegben csak reménykedem.
Hóhérként zörgeti ajtóm a szél is,
láncra vert szegénységben elgyengül a lét is.

Földhöz veri lelkeinket ez a nyomor,
és én - szegény balga - álmaim őrzöm a Poet-en.
Így kezdődött,
és itt érhet véget rút életem is.

Asszonyom csókjára
pirkadni kezd a hajnal.
Átkel a Tarnán a fagyos hóvihar,
sötét felhők nyomasztanak.

Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.

S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.

Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.

Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.