A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.