Idő 
Értékelés 
Értékelés Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
Én úgy félek a tűző nyári naptól,
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.
Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.
Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.
Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.
Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen
Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.
Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.
Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.
Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.
Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen
Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.
Hétköznapi pszichológia…
(3 soros-zárttükrös)
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy,
A fa hús meg rendelkezik vérrel, látni, érezni… ragad. ’Gyanta hegy’…
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy.
*
(Bokorrímes duó)
Embernél titok csak addig titok, míg egyedül tudja!
Ha már elmondta valakinek, akkor már nincs titokja…
Ha másnak is elmondta, pletyka már népnek az közszája.
Kinek az lelke, az agya a titkok háza, az már többé nem léphet hátra!
Azért is vigyázni kell, mert embernek ember a farkasa, van is farkasa…
Tolatva menni, az elbukás és ott már előlép az gaz farkasa
Annak meg ilyenkor a fontos, hogy rosszat tenni is kell… jó hamarja!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel?
Az árok biz-a… jajra nyitja szádat, kő meg méretes duzzanatot ráprésel…
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel.
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni,
Saját titok házad meg, súlyos árulásban fog összeomlani…
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni.
*
Leoninus)
Fenyőfa gyökérzete, a földfelszín alatt, ott nő, ahun eddigelé is haladt!
Nekije ’vére’ azért folyik folyvást bőségesen, mert titok őrző… oly’ hevesen.
Tudd, a hátrafelé araszolás, maga tán’ a hazaárulás… ha neked nincs más?
Ha a rejtett titkokat nem őrződ, magad vagy a végbe vezető úti mérnököd…
*
(HIQ)
Titkokat
Emberek őrzik.
Ember vagy?
Farkasok
Lesnek rád mindig!
Ember vagy?
Tiszta szív
Nem árulhat el!
Ember vagy?
Vecsés, 2025. 01. 22. -Kustra Ferenc József- írtam: „Vadai Ágnes; Titok c. verse,” (2003.10.08.) mint ötletadó ihletésével. (Katonaként és bűnügyi nyomozótisztként is többször titkos nyilvántartásba kerültem.)
(3 soros-zárttükrös)
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy,
A fa hús meg rendelkezik vérrel, látni, érezni… ragad. ’Gyanta hegy’…
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy.
*
(Bokorrímes duó)
Embernél titok csak addig titok, míg egyedül tudja!
Ha már elmondta valakinek, akkor már nincs titokja…
Ha másnak is elmondta, pletyka már népnek az közszája.
Kinek az lelke, az agya a titkok háza, az már többé nem léphet hátra!
Azért is vigyázni kell, mert embernek ember a farkasa, van is farkasa…
Tolatva menni, az elbukás és ott már előlép az gaz farkasa
Annak meg ilyenkor a fontos, hogy rosszat tenni is kell… jó hamarja!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel?
Az árok biz-a… jajra nyitja szádat, kő meg méretes duzzanatot ráprésel…
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel.
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni,
Saját titok házad meg, súlyos árulásban fog összeomlani…
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni.
*
Leoninus)
Fenyőfa gyökérzete, a földfelszín alatt, ott nő, ahun eddigelé is haladt!
Nekije ’vére’ azért folyik folyvást bőségesen, mert titok őrző… oly’ hevesen.
Tudd, a hátrafelé araszolás, maga tán’ a hazaárulás… ha neked nincs más?
Ha a rejtett titkokat nem őrződ, magad vagy a végbe vezető úti mérnököd…
*
(HIQ)
Titkokat
Emberek őrzik.
Ember vagy?
Farkasok
Lesnek rád mindig!
Ember vagy?
Tiszta szív
Nem árulhat el!
Ember vagy?
Vecsés, 2025. 01. 22. -Kustra Ferenc József- írtam: „Vadai Ágnes; Titok c. verse,” (2003.10.08.) mint ötletadó ihletésével. (Katonaként és bűnügyi nyomozótisztként is többször titkos nyilvántartásba kerültem.)
Mintha földnek lelke lenne,
Úgy lebeg a köd felette.
Holdtalan az estnek leple,
Néhány csillag pislog benne.
Törött fénnyel hunyorognak,
Hol a párán áthatolnak.
Ónos dunsztban jól elbújnak,
A hangok is belefúlnak.
Nyirkos hideg csontig hatol,
Vak sötétben mindent tarol.
Hízik a köd nem araszol;
Falja földet, szinte habzsol.
A vidéken néma csendben
Dér vastagszik minden percben.
Sűrű avar meg-meg sercen,
Jéggé fagy majd rideg reggel.
Úgy lebeg a köd felette.
Holdtalan az estnek leple,
Néhány csillag pislog benne.
Törött fénnyel hunyorognak,
Hol a párán áthatolnak.
Ónos dunsztban jól elbújnak,
A hangok is belefúlnak.
Nyirkos hideg csontig hatol,
Vak sötétben mindent tarol.
Hízik a köd nem araszol;
Falja földet, szinte habzsol.
A vidéken néma csendben
Dér vastagszik minden percben.
Sűrű avar meg-meg sercen,
Jéggé fagy majd rideg reggel.
Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.
