Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy,
A fa hús meg rendelkezik vérrel, látni, érezni… ragad. ’Gyanta hegy’…
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy.
*
(Bokorrímes duó)
Embernél titok csak addig titok, míg egyedül tudja!
Ha már elmondta valakinek, akkor már nincs titokja…
Ha másnak is elmondta, pletyka már népnek az közszája.

Kinek az lelke, az agya a titkok háza, az már többé nem léphet hátra!
Azért is vigyázni kell, mert embernek ember a farkasa, van is farkasa…
Tolatva menni, az elbukás és ott már előlép az gaz farkasa
Annak meg ilyenkor a fontos, hogy rosszat tenni is kell… jó hamarja!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel?
Az árok biz-a… jajra nyitja szádat, kő meg méretes duzzanatot ráprésel…
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel.

Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni,
Saját titok házad meg, súlyos árulásban fog összeomlani…
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni.
*
Leoninus)
Fenyőfa gyökérzete, a földfelszín alatt, ott nő, ahun eddigelé is haladt!
Nekije ’vére’ azért folyik folyvást bőségesen, mert titok őrző… oly’ hevesen.
Tudd, a hátrafelé araszolás, maga tán’ a hazaárulás… ha neked nincs más?
Ha a rejtett titkokat nem őrződ, magad vagy a végbe vezető úti mérnököd…
*
(HIQ)
Titkokat
Emberek őrzik.
Ember vagy?

Farkasok
Lesnek rád mindig!
Ember vagy?

Tiszta szív
Nem árulhat el!
Ember vagy?

Vecsés, 2025. 01. 22. -Kustra Ferenc József- írtam: „Vadai Ágnes; Titok c. verse,” (2003.10.08.) mint ötletadó ihletésével. (Katonaként és bűnügyi nyomozótisztként is többször titkos nyilvántartásba kerültem.)

Mintha földnek lelke lenne,
Úgy lebeg a köd felette.
Holdtalan az estnek leple,
Néhány csillag pislog benne.

Törött fénnyel hunyorognak,
Hol a párán áthatolnak.
Ónos dunsztban jól elbújnak,
A hangok is belefúlnak.

Nyirkos hideg csontig hatol,
Vak sötétben mindent tarol.
Hízik a köd nem araszol;
Falja földet, szinte habzsol.

A vidéken néma csendben
Dér vastagszik minden percben.
Sűrű avar meg-meg sercen,
Jéggé fagy majd rideg reggel.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.