Lesz idő,
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.

Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.

Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.

Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.

Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.

Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.

Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.

Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:

Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.


Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)

Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

A biblia szerint, a hatodik nap,
Isten, megteremtette az embert.
Őszintén mondva igencsak elfáradt,
És jobbra már nemigen tellett.

No meg a matéria is fogyóban volt,
Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,
Ha a nagy műn, esett pár apró folt.

Habár a saját képére alkotta a formát,
lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,
Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,
Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.

Most aztán civakodnak, ki az eredeti,
Melyikük is lenne az a bizonyos első,
Aki isten arcának mását: joggal viseli.

Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,
De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.
Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,
Most aztán lett a képmásokkal dolga…

Mert a biblia szerint, a hatodik nap,
Isten megteremtette az embert.
Őszintén mondva jócskán elfáradt,
És ötlet híján, jobbra már nem telt…

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!