Könnyű megbántani a másikat – hétköznapi pszichológia

Elég lehet egy nem őszinte félmosoly, meg kis ideges mozdulat,
Ami sugárzó és ez beindítja a negatív gondolatokat…

(HIAQ)
Nem akart bántani,
Csak tudod, unod mosolyát,
Várod régi csodát.

(10 szavas)
Elég lehet egy szokatlan, fura mosoly, mozdulat,
Hogy megváltoztassa voltukat.
*

Elég lehet, egy tán' jobban lebiggyesztett száj,
És abból már tudnivaló, hogy valami fáj…

Érezted, fájt neki...
Bizalmat már nem ismeri,
Rég fájtál így neki.

Elég lehet, ha arcon nincs mosoly,
Az fájdalom... lehet komoly...
*

Elég lehet egy felemelt hangsúly, kissé bántó éllel,
Az előbb jó, már át is értékelődött kétkedéssel…

De hozzá sem értél,
Felemelted hangod súlyát,
Öntötted szív búját.

Elég lehet egy hangos szó, bántó...
Kétséget kiváltó, szívbe szántó.
*

Elég lehet, egy meghitt pillanatban látszó közömbösség,
És már az élet felül is írta, mi kéne… együttesség…

És akkor átölelt,
Mégis magadtól lökted el,
Azóta nem felel.

Elég lehet, ha a szeretet
Szívekben megreked. Harmónia, kötelék… odaveszett.
*

Elég lehet a szeretet-nézés helyett a hideg tekintet,
És ez –szétüti-, lelki villámcsapásként éri a lelkeket…

Hiába minden szép,
Hiába minden, mi jóság.
Hideg a forróság.

Elég lehet, ha a szem… ,,késel’’,
Ez szívet, lelket lékel.
*

Elég lehet „bajban” a figyelem enyhe lanyhulása,
És ezzel el is veszhet az érdeklődő kiváltsága…

Bántottad, bántott is.
Itt a vége, fuss el véle.
Megbocsájtást kérve.

Elég lehet nem odafigyelni rezdülésekre,
Késő lesz a kapcsolat megmentésére.

Vecsés, 2018. július 29. – Mórahalom, 2018. augusztus 01. – Szabadka, 2018. szeptember 3. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, alá a HIAQ –kat, Farkas Tekla, a 10 szavasokat Jurisin Szőke Margit.

(Bokorrímes)
Ülők rajta, de nem félek, hogy leesek,
Így bizony gyalog én, sehova nem megyek...
Lovam hátán, az élettel nem hetyegek…

(3 soros-zárttükrös)
Volt már ki intett, hogy beszélgessünk,
Ez a patás… csak ment, nem fékeztünk…
Volt már ki intett, hogy beszélgessünk.

Idealista nem vagyok
Jót fogadni, jaj! Fanyalgok?
Idealista nem vagyok.

Lovam patái a süket csöndben csattognak,
De magányom lábai, előre haladnak.
Csak nézek jobbra-balra, biz' mindenkit lehagyunk,
Ezek ismeretlen házak, ez nem a mi falunk.

Vágta közben épp' elértünk egy bukkanóhoz,
Táblán; most láthatod, ha közöd van a jóhoz!
Tudom, az életem egy vásári körhinta, mi bizony örökre beindult,
Szabadulni? Az innen mentő szabadság, bezárva! Ki, még ki nem szabadult.

Jó lenne kicsit lepihenni, hátha rajtakapna a szerencsém,
De nem tudom, hogyan kivitelezzem… életlen, nyomorult elmém.
Szinte biztos, hogy az én paripám a legjobb,
Rá vagyok kötözve, ez lehet legeslegjobb?

Az életem zenekarában, én nem játszhatok,
Oda nem vettek be a bárgyún néző rongy, gazok…
Az életem zenekarában, én nem játszhatok.

Vágtat velem a vadló-paripa magányom,
Lassan megszokom, így már talán el is várom,
Mert úgysincs senki, aki lenne az én párom…

Vágtatunk, sík jégen, hóban, és sárban,
Viharban, napsütéses villámlásban.
Pedig szívesen odabújnék valakihez,
Aki ezt velem vágyná... olyasvalakihez.
Azonban még a lovam hátán, ott van a fránya körhinta is,
Ide aztán bizony segítség kellene, olyasvalaki... is!

Hetven éve észlelem, hogy nekem itt, segítségem nincs,
Életátkom egy valós szíjbilincs, nem kedves kultúr kincs...
Hetven éve észlelem, hogy nekem itt, segítségem nincs.

Vecsés, 2019. április 9. – Kustra Ferenc József

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Űz ez az élet, mint egy nagy nemes vadat.
Vajon lesz-e jövőre vetés?
Nem akarok tányérján lenni egy falat.
Aratás is lesz, nemcsak vetés?

Űz az élet, de bánom is én, jő már a szilveszter.
Nemsokára új életünk lesz?
Búcsúztatjuk óévet, ünnepeljük az újévet.
Ragaszkodok őszinteséghez…

Nincs már katonasága az országnak.
Én berukkolok, majd... újévbe.
Bízok, hogy kapok egy csajkát magamnak.
Remélem, beérünk a révbe.

Ha majd, éjfélt üt az óra, óév a végét járja.
Lenyomok egy pezsgőt, életre.
Nézem, mikor lesz már a ramazúri, énem várja.
Lehet... vetemedek még egyre.

Konstatálom, az idén én is öregedtem,
Majd így jövőre többet mondok.
Lassan múlóban van öregedő életem,
Tényleg öregszem! Úgy borzongok…

Majd éjfélkor lövök én pár petárdát.
A maradékot visszaadom.
Ember, ne lője el mind az öt ujját.
Miért maradt meg, nem firtatom.

Éjfélkor majd üt nekünk a gong óránk.
Köszöntjük egymást, megölelve.
Kinézek, látom havas a diófánk.
Mulatságot ezzel növelve.

Pezsgőt bontunk, izgulunk a jövőért,
Kimegyünk a hóba szánkózni.
Pont éjfélkor koccintunk a jövőnkért,
Kívánjuk együtt: felzárkózni!

Vecsés, 2013. december 17. – Kustra Ferenc József

Tél van, jár a vastag kabát, sál, kesztyű,
Lovas szánon meg dukál a csengettyű.
Nincsen mínusz, pedig Apa, Anya, lánya
Fagyott árok-vízben folyton korcsolyázna.

Faluszéli erdőben jön az este, hull a hó,
Életre kél családi, téli kis bújó-kunyhó.
Észrevették, hogy édes, kicsi angyal szállt suhogással.
Kezében óvatosan, védve, fényt tartott, ragyogással.

Öregek hangján hallani, sok-sok, aki nagyon magányos
Náluk egy gyertya ég, mikor leég, sötétség lesz mi kormos.

Pedig a szeretet, ami önmaga
Képes az oly' nagy Isteni csodákra,
Lélekmelengető varázslatokra.

Angyal jött, hogy eloszlassa a karácsonyi sötétet,
Mert ő tudja, hogy oly' sok ember bizony már hitét vesztett.
Talán tömjénfüstben jöhet a megváltás… ég küld szelet.

A fa alatt érezni a csöndet, mikor fogjuk egymás kezét,
Együtt, halkan elénekeljük a karácsony örök énekét.
Szeretet ünnepe kitölti az egymás kezét fogók szívét.

Szinte csillog a fenyőfánk, sokféle dísz van rajta,
Mi tettük rá, látszott, ahogy kérte, nagyon akarta…
Most meg ott áll gyönyörködve, az apraja és nagyja.

Szép ez világ, de bizony, nagyon oda kellene tán' figyelni,
Szeretettel járni-kelni, együtt igazi boldognak lenni…
A tél fekete, még csak jön, bársonyléptekkel, de már közeli.

Udvaron a fák ágai versenyt deresednek hajammal,
Távolban hófödte hegyek, nincs köd, látszik ez alkalommal…
Odakint már mindent beterített az alkony sötét fátyla,
Későre jár, álmot szétszórja, ránk teríti és a tájra.

A szobában ég és nagyon világít a négy Adventi gyertya,
Fa alatt vannak az ajándékok, szeretettel, nem hozomra...
Én érzem is ezt a szeretet, mert két kéz van a két markomba.

Vecsés, 2015. december 10. – Kustra Ferenc József