Szeretném egyszer körbejárni
ezt a hatalmas földgolyót,
megnézni minden mesterművet,
melyet az ember alkotott.

Átsétálni a sóhajok hídján,
kérve: adj nekem Istenem
valami jót, mely megszépíti
megunt, toprongyos életem.

Szeretném látni Nápolyt, Rómát,
ókori építményeket,
melyet az idő megtépázott,
s romokba döntve ott mered.

Látni a tengert, hogy hullámzik,
a híres, fekete Afrikát,
ahol a nap oly tüzesen izzik,
s olyan szépek a pálmafák.

Szeretnék végre olyan világot,
hol a szegény olyan, mint akárki más,
s kérges tenyerét megszorítva
úgy tisztelik, mint bárki mást..

Szeretném látni, hogy egyszer végre
értük is jő a messiás,
s ők is láthatnak minden szépet,
amit a földön bárki más.

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.