Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.


Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.


Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.


Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.


Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.


S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.

Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

Talán, ha egyszer az idő múlása
begyógyítja a szíven szúrt sebet,
a fájó emlékek halványabbá válnak,
még a levegőt is másképpen veszed.


Nem fáj a szíved minden dobbanástól,
s messzire oszlanak majd a kételyek,
amely benned él, s kínzó fájdalommal
fel- feltépi a hegedő sebet.


Melyet most érzel, s bánatod táplálja,
s nem is érzed, hogy én is féltelek,
hiszen szeretlek! S minden imádságom
teérted szól, és téged védelek.


Szeretnék neked sokkal többet adni,
de kincseim nekem sajnos nincsenek,
csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,
hogy megremegteti minden ízemet.


Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,
amely elárulja, hogy te is szeretsz,
s érezni tudjam minden sóhajtásban
mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!

Szeretnék most olyan szépet írni,
de a tollam másképp fog ma már
mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,
s néked is szólt névnapi imám.
Mégis: most is ugyanúgy kívánok
István napra ezer áldomást,
legyen boldog égben és a földön
minden István, s legyen oly csodás
minden napja, amilyet szeretne
itt a földön, s ne legyen ma más,
csak kacagás. Vidám nóta zengjen,
s jókedvüktől visszhangzzon a ház.
Legyen boldog mindenki a földön,
s ünnep után is égjen a láng
szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,
mintha mindig ünnep lenne már.