Öregségi vizionálás…

Bolond ez a szélcsend, összekócolja a hajam,
Nap meg nem is süt és fejemről olvad a vajam…
Nem is nyitom ki a számat, erőből hahotázok,
Folyik az izzadtságom, derék-máshol tájt, úgy fázok.

Új
Roham...
Fordítva
Megy minden.
Öregszem talán?
*
Öregszek, puhul is a bicepszem, de kemény csávó vagyok,
Kérdés, mellettem kitartanak-e öregedő angyalok?

Csak
Lóg a
Bőr rajtam.
Tegyek botox-t?
Az sem segít már.
*
Kisfiúként –régen- nevelést is kaptam,
Így aztán magamnak, soha nem hazudtam.
Megszeretették az állatokat,
Soha nem bántottam páriákat…

Jól
Nevelt
Anyám. Ne
Csalj! Szeres
Embert, állatot.
*
Nyomozó is voltam és bevarrtam a bűnözőket,
Kíméletlenül a megrögzött bűnelkövetőket...
Ahogy tudtam segítettem a gödörben levőket.

Csak
Tettem
A jót, úgy...
Mindenkiért.
A nagy semmiért.
*
Elmúlt az idő felettem is, lehet, hogy ez az öregedés?
Eddig, amit leéltem hosszabban, már, az sem volt csekély… kevés.
Sors, még ró majd rám? Gondolom az további lehetetlenkedés…

Sok
Nincsen
Már hátra.
Mit tehetek?
Eszem a kefét...

Vecsés, 2017. szeptember 2. – Szabadka, 2017. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – a verset és írtam, alá az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit.

Nem tudom, miért kel fel a Nap
minden reggel és ragyog aznap?
Tudom, fényben virágok nyílnak,
s hogy őrködik a Hold hajnalig.
Bár, biztosan van rá felelet
miért ilyenek az emberek?
Gondolom a válasz az lehet,
szeretet szó róluk lepereg.

Talán kellene egy varázsszó,
amely minden szívhez elvezet.
Tűnő csendben, végtelen vágyak
felett álomvilág lengedez,
szívekben ott lesz a szeretet
és halkan majd hálát rebegnek.
Felkelt nappal a lélek izzik,
hisz a szeretet naggyá válik!

Hőstörténetünk…

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Mohács környékén járván,
Ezerötszáz huszonhatban,
Belegázolt, az hazába.

Győzött Eger ötvenkettőben,
Elesett négy évvel későbben.
Szigetvárnál, az gaz szultán,
Ötvenhatban ostromol mán.

Számára Szigetvár vívása,
Erővel elfoglalása,
Délnyugat-Dunántúl bírása,
Hatalma megszilárdítása.

Ne feledjük ki védte a várt,
A tiszttartó, horvát Sztancsics Márk.
Vitézek kétszázan, vértben,
Hazafias szeretetben.

Szembe velük a gaz török,
Ekkor bizony mondott csődöt.
Itt győzött a hazaszeretet,
Horvát Márkó mindent megtett.

Vele küzdtek vitézei,
Ezek a hősök, Szigeti
Végvári harcosok valának,
Segítettek nagyot, hazának.

Méltóak, dicsérjük őket,
Értünk hullatták vérüket.
Testüket vágták- szaggatták,
Ők törököt kaszabolták.

Győztek, életben maradtak,
Említsük ezt utókornak.
Szeressétek és tiszteljétek,
Méltóak; Szigeti vitézek.

Hatvanhatban újabb ostrom,
Támad az oszmán hatalom.
Szigetvárnál régi szultán,
Újra, megint ostromol mán.

Közben várat erődítették,
Védte horvát bán, Zrínyiék.
Szaggatták- vágták testüket,
Ők kaszabolták törököket.

Nagy volt a török túlerő,
Hazafiság… nem elegendő.
Gaz török győzedelmeskedett,
Zrínyi Miklós is elesett.

Zrínyi kirohant a várból,
Lekaszabolt az oszmánból.
Várvédelem, emlékezetült,
Ez a halál, óh megdicsőült.

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Sziget környékén járván,
Dicsőségét meg nem érhette,
Hurikhoz távozott a lelke.

Tragikus, hazánk ezer éve,
De volt néhány, nyertes, szép éve.
Emlékezzünk mindig, hősökre,
Vitézekre, méltó ősökre.

Budapest, 1997. április 5. – Kustra Ferenc József

Balaton vízfelülete, mint tükörkép lopja távolságot,
A hullámok meg, sokszorozzák? Ezt a gyönyörű mohóságot??!

Itten kéne lenni, egyszer és mindenkorra,
Akkor is, ha reggelt, vagy éjfélt üt az óra,
Így lenne állandó az élvezet, nem lenne a kín,
Lelkem, boldogan játszana a szeretet húrjain?

Ez a gondolat felvetés, dráma, szinte tudatzavar.
Életlehetőség erre nem adott, nincs döntés hamar.
Marad inkább az emésztő, nagy vágy, már gyermekkorom óta.
De tudott lehetetlenre várakozni? kész idióta.

Én nem vágyok az Adriára, messzi Balira!
Nekem, te kelessz télen és nyaralni nyaranta!
Mondd, szeretett Balaton, ki is vagy te énekem...?
Azt hiszem, te vagy az a... el nem múló szerelem?

Ha parton, én kint maradok és rám zuhan a csillagfényes éj,
Ámulok, ahogy visszatükröződik? vibrál a hullámtaréj?

Vecsés, 2015. május 25. - Kustra Ferenc József

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,
miközben az idő egy befejezhetetlen témának
végtelen változatait folyamatosan szővi.
A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,
és az élet bonyolult álmainak részese lesz.

Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.
Az élet soha nem volt könnyű, sőt
ifjú korom legfénylőbb idejében is
csalán nőtt a mályva között, és vércseppek
hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.
A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,
és emiatt annál drágábbak.
Ezeket gondosan kell megőriznem.

Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,
mert már gyermekkoromban láttam,
hogy milyen nagyra becsült a szabadság
amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon
és jobb években láttam tiszta
fehér hóval borított hegycsúcsokat,
és a lehülő szerelem parázslása után
az igaz szeretetet úgy tapasztaltam
mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,
melynek mélysége és szélessége
a lelkemet éppen úgy bővítette.

Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.
Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.
Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,
de az összes zivatar és hurrikán után
visszanyertem az erőmet, és szívem
kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.

Most már csak egy imám maradt,
hogy mikor szívem arra a finoman beállított
mérlegre kerül a halottak birodalmában:
legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom
melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek
a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.