Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.

De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.

S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.

S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .

Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!

A felséges nép szent nevében
Iszik és ordit a tömeg,
Aki legjobban győzi borral,
Az lesz a szeretett követ.

A felséges nép büszke elve,
Meggyőződése eladó,
Aki legjobban győzi pénzzel,
Azé a legtöbb szavazó.

Mi bánja azt Nép ő felsége,
Ki mit beszél, ki mit igér?
Üres beszédnél, jelszavaknál
A csengő tallér többet ér!

A felséges nép igy is, ugy is
Tovább is huzza az igát,
Ez egy napon, mig megbecsülik,
Leissza legalább magát.

... Ki elveket vesz, okos ember,
De, aki elád, az buta;
Óh, nem való még jog e népnek,
Hanem rabszij és kancsuka!