Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Megcsaltalak téged, kedves Magyarország!
Már távol élek tőled, mardos a honvágy.
Elhagytam a hazát, mi oly kedves volt nekem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?

Még büszkén gondolok hőseinkre, tettükre,
Miként reményvesztett harcban is áldozták vérüket...
Hallhatatlanságuk immár örök és igaz,
Sarjuknak a büszke múlt ad egyetlen vigaszt.

Elhagytalak téged, drága Magyarország!
Jobb élet reményében kerestem új hazát.
Szerencsét próbálni akartam, és mentem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?

Szívembe zártam az Alföldet, a hegyeket,
Patakok vizét és egy őszi levelet...
Az ősz után várva várt a gyönyörű tél,
Álmaimban, messze tőled még ugyanúgy él.

Eldobtalak téged, szeretett Ország!
Még kínoz engem érte a kegyetlen honvágy.
Elhagytam a hazát, mi oly kedves volt énnekem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?

Egy szülő szív csak sajog némán,
de nem szűnik szeretni soha,
egy szülői szív bárhogy is vérzik,
szeretete nem lanyhul soha.

Egy szülői szív mindig tud szeretni,
akkor is, ha már nem tud senki más,
bárhogy is fáj, és bárhogy is vérzik,
az egyetlen ,ki mindent megbocsájt.

Ne hagyd hát fájni! Ne hagyd összetörni!
Hisz minden dobbanása csak tehozzád száll!
Most ,amíg itt van,most kell megbecsülni,
hisz nem fog így szeretni soha senki más !