Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.

Változunk egy perc alatt,
mások lettünk egy év alatt.
Másként látlak téged,
másképp látsz engem.
Már a világ sem olyan,
nem olyan, mint régen.
A szeretet elavult,
szerelmünk elfakult,
mint egy régi fénykép
a doboz alján,
porosodik, s tán,
ha újra látjuk egymást,
nem szeretünk mást.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Szép voltál, Elif, Kislánykoromban ott
Éltem, éltem a gyöngyörűséges házban,
Ott születtem, éjszakáján.
Elif Kislány,
Menj az utadon ments meg engem,
Ha szabad leszel, Elif,
Gyöngéden átöleltél, a vállamon vigasztalj.
Meg újra Engem,
Ne búsulj a semmieét.
Mint jobban voltál hűséges,
Édes lányom, Elif.
Elif a szeretet útján.

Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.