Télidőben benne járunk,
karácsonyra készülődünk,
új egyházi évbe léptünk,
lélekben már ünnepelünk.

Várjuk megváltónk eljövetelét,
kis Jézusnak születését,
advent első vasárnapján,
lángra lobban lila gyertya.

Első gyertya a Hit szimbóluma,
másodiknak a Remény,
harmadvasárnap az Öröm,
majd lángra lobban a Szeretet.

Ekkor várjuk, hogy Jézusunk,
megérkezzen, megszülessen.

Minden változik... adventi hetek...
attól igazik, hogy voltam gyerek,
s a jelent lélekből díszítgetem.
Átélt és örökölt töredékek.
Emlék-tarka csokrom
ilyenkor kibontom
lassan és türelmesen.

Nem tudom, mi volt az ajándék,
már csak az örömre emlékszem...
csillogó szemekre,
s itt szívem táján a melegre,
ami túláradó, de békés.

Míg idézem, átsimogatom...
meg is érintem a jelenben,
hiszen van egymásra figyelés,
itt visszhangra lel szívverésem.ű

Szeretetem koszorú,
örökzöld ölelés,
mely boldog és szomorú,
mint maga a létezés...
eredőn emberi...

Szeretem, hogy rám találtál.
Imádom, hogy hívsz.
Szeretem, hogy becézel.
Imádom, hogy vagy nekem.

Szeretem, hogy Rád találhattam.
Imádom, hogy hívhatlak.
Szeretem, hogy becézhetlek.
Imádom, hogy lehetek Neked.

Szeretem, hogy vársz rám.
Imádom, hogy akarsz.
Szeretem, hogy szeretsz.
Imádom, hogy imádsz.

Szeretem, hogy várhatok Rád.
Imádom, hogy akarhatlak.
Szeretem, hogy szerethetlek.
Imádom, hogy imádhatlak.

Csendes őszi erdőt járjuk, én és a párom,
kéz a kézben, avar közt boldogan sétálok,
szeretetét érzem, kezének szorításán,
szempilláim lehunyom, szívemben boldogság.

Bárányfelhő vándorol, kopasz ágak körül,
nagy utat megtéve, a magasban elterül,
felvillan fényesség a bárányfelhős égen,
nap, bágyadt sugarait, szórja szerte széjjel.

Láng színű, száraz levelek, hullnak elibénk,
keringőzve hozzák nekünk, ősz üzenetét,
rozsdás, sav nem járta szív alakú levelét,
mint áradat, a fa alatt lágyan terül szét.

Csodás fényesség ragyog páromnak szemében,
mint a villám, láng lobban szerető szívemben,
felnézünk a sötét égre, sok csillag ragyog,
mintha búcsúznának, a zsongásukat hallom.

Kéz a kézben indulunk avar lepte úton,
elkísér a halk nesz, lábunk alatt morgón,
mintha macskaalom terítené csodás utunk,
ezen jót derülve, otthonunkba jutunk.

A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.