Rossz álom

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

ÁlomRemény

Könyörgés

Helló, itt én vagyok megint, ki érted lángol,
Kérlek, ne tedd le, úgy hiányzol.
Helló, a szívem most megremeg,
Hiába kiáltom szélben a nevedet.

Szeretlek, hát mondd, mit tegyek, hogy bízzál,
Ne mondd nékem azt, hogy csá!
Helló? Ha nem jössz, megyek én!
Mondd, hol talállak meg...

Hiába kiáltom a szélbe, szeretlek!
Gyere vissza, vagy én menjek?
A múló időn elveszünk, hidd el.
Úgy fáj a szívem tiszta érzésekkel.

Helló, láp, mocsár ingoványába veszek!
Nem érzed? Én érted vagyok oly beteg.
A tiszta, kék ég alatt elveszek nélküled,
Az őszi eső hull rám, hol lehetsz, ez őrület!

A múló idő szerelmeseinek.

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.

Vándorló, álmodó lelkem
Már morzsolja a hidegét.
Vénségemre könyököl már a sötét éj,
Elemésztette életemet a rövid idő.

Rádöbbentem végre, ez nem is szenzáció,
A világmindenség hamis illúzió.
Beteg, zord életem csak egy álmodozó,
Isten szeretetén haldokló.

És amikor 57-ben esendőn
Földre küldött a Teremtő.
Gyötrő, érző szenvedélyem mögött
Elveszek a múltam koldusai között.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.