Mutass utat a félhomályban,
vezess. Fogd meg a kezem.
Ne engedj kavicsos útra lépni,
amely a talpam sérti fel.


Mutass utat, ha csípős csalán közt
járható utat keresek,
ne engedd azt, hogy összecsípje
hófehér, gyönge bőrömet.


Mutass utat, ha zord hidegben
meleg hajlékot keresek,
hol a lángoló tűznyalábok
felmelegítik testemet.


Mutass utat, ha sötétben félek,
s egy kicsit világíts nekem,
hogy lássam szemed, ha csillog,
Míg ölelésemben megremegsz.

Mutass utat a giz- gazok közt,
amely tehozzád elvezet,
Olyan sötét van: tudod, félek,
s nem találom a helyemet.


Mutass utat, hogy merre menjek,
s én viharos vággyal érkezem,
Tudod: mikor a karomba zárlak,
olyankor nem fáj semmi sem.


Mutass utat, és fogadj el engem,
hogy kísérhessem a léptedet,
s őrizlek, szívembe zárva,
mint a legdrágább kincsemet.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Van annál nagyobb fájdalom,
ha könnyben úszik a két szemed?
S mégis: kiért a könnyed hullik,
nem tudja, mennyire szereted.
Hiába látja, szemeidben
mennyire fényesen ragyog,
nem érdekli, bár lehoznád néki
az égről a legszebb csillagot.
Van annál nagyobb fájdalom,
ha látod, semmibe vesz,
s a könny mit miatta hullatsz,
lelkéig sosem jut el.
Hiába égeti bőröd,
míg arcodon végigcsorog,
sosem tudsz megkönnyülni,
míg szíved ki nem nyitod.
Felejtsd el. Temesd a múltat.
Az már csak álomvilág,
hol lelked viharként tombol,
s nem hallja senki szavát.
Szakíts át minden kis gátat
mely örök rabságba zár,
oly gyorsan suhan az élet.
Szeress. Még száz csoda vár.

Fekete vihar
Függönyt von, ne lássalak!
Én erőlködök.
*
Fekete felsők
Eltakarják napodat.
Egyszer vége lesz.
*
Fekete éjjel
Te hiányzol fényemnek!
Áraszd szépséget.
*
Sötét harcosa,
Kard nélkül, pennával ví’!
Ölés fajtája.
*
Sötét harcosa,
Szemed fényére vágyik.
Boldog pillantás.
*
Sötét harcosa
Teljes szeretetre vár.
Fönn, béke csúcsán.
*
Ülünk parázsnál,
Eledel mennyei lesz…
Szalonnasütés.
*
Jó parázs mellett
Szeleteljük szalonnát!
Harcos is éhes.
*
Hóba rajzoljuk
A kardot, ez nem ölhet!
Pennával vívunk.
*
Penna is hegyes!
Szóvirágokat fölszúr…
Nyelvbotlás is van.
*
Papírra pacát
Ne csöppents, nem szereti.
Tollal szántani…
*
Leírt szó marad!
Várd, míg tinta megszárad…
Leírt szó marad…

Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc József – Senrjú csokorban írtam… a poétáról!

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.