Évszakok jönnek, évszakok mennek,
az ősz már vészesen közeleg,
fázósan húzom fel kötött kabátom,
oly hűvösek a reggelek.

Tegnap még forró napfény tűzött,
egyre ontva a meleget,
most a hideg szél fújja az arcom,
s úgy fázom, szinte remegek.

Tegnap még szerettél forró tűzzel,
s mára nem maradt semmi sem,
csak hamu, mely néhol füstölög még,
de nem szítja már fel semmi sem.

Most hideg szél fúj, kioltva bennem
minden apró kis parazsat,
a tűzből, amely tegnap még lángolt,
mára már semmi sem maradt.

A melegség, mely tegnap még vonzott,
kihűlt. Nem áraszt meleget,
most itt ülök némán, hideg szobában,
s fátyolként borul rám a csend.

S mégis: oly hűvös nyugalom jár át.
Nem hiányzik már semmi sem,
csak a hamu, mit szél fúj a szemembe,
néha még attól könnyezem.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.

Néha hirtelen változik minden,
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.

Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.

Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.

Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.

Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.

Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.

Olyan furcsa, és forró a tested,
verejték gyöngyözik arcodon,
szemedben bágyadt csillagot látok,
beteg vagy, mégis titkolod.

Miért tagadod? Úgyis megérzem!
Olyan forró vagy, akár a tűz!
Arcodon vörös lázrózsák égnek,
mégis elmennél. Valami űz.

Valami furcsa, féktelen érzés,
amely teljesen elborít,
izzó parázzsal korbácsolva
háborgó tested, s egyre hív.

Magához láncol oly erősen,
mint az árvíz, mely elsodor,
hiába foglak erős kézzel,
tartanálak, de nem bírok

erős maradni, pedig érzem,
nem űz most más, csak a láz,
ne hidd, hogy égő szenvedély az
mely a testedet járja át.

Ne légy annyira nyughatatlan!
Feküdj le. Vetve az ágy.
én majd itt leszek, s mire felébredsz,
jobb lesz, és semmise fáj.

Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.