Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.

Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.

Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.

Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.

Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.

Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.

Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Az öreg kínai törökülésben és hajlott
háttal ül az alacsony asztalnál.
Az üres papírt, tintatartót és ecsetet
bámulja, de aztán kiegyenesíti
a gerincét és lehunyja a szemét.

Légzése emelkedik és süllyed és
Szemhéja mögött szaporodnak a képek.
Suttog neki a szelllő amint enyhe
Lehelettel a lombok közt fecseg,
És a bivaly prüszköl amint

Felrántja fejét a mocsárból
A veszélynek gyanújára.
A nyári égbolt színekben beszél:
Havas fehérben és búskomor kékben.
A hegyek viszont makacsul hallgatnak.

Az öreg kinyitja a szemét,
az asztal felé hajol és bemártja
az ecset a szénfekete tintába.
A nedves ecset hegye űgesen
Halad a papíron, amint árad a szó.

Soha országban van egy kiszáradt folyó
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.

Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!

Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!

Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!

Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!

Írok én a szemetelő, szitáló esőben,
Ücsörgök, a parki ernyő alatt kőszékemben
Egyik kezemmel megfogva, bízok az ernyőben.

Agyamból, szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent, őszintén, de nem álnok fondorlatban.

Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok, bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…

Írni, akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan, papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…

Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…

Én csak fogom finoman toll szárát
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni, majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!

Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!

A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik, hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért, gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.

Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc József